Rengeteg terve van, szinte már fejben tartani sem győzi őket, folyamatosan dolgozik, zenét ír, színházban is, koncerteket ad számos együttesével, albumokat jelentet meg, a kultúra napja idei délvidéki központi ünnepségén ők léptek fel a Túl a Tiszán Innen Esemble nevű projektummal, mely egyébként lassan a negyedik állomásához érkezik lemezeiket illetően, a budapesti Jazzaj havi koncertsorozatnak márciusban ő volt a kurátora, május 27-én a magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhelyben alkalmi triójával ők nyitották meg a délvidéki képzőművészeti alkotók bemutatkozó kiállítását, a fuvolaversenye előadásának utómunkálatai zajlanak éppen, a következő színházi évadban két előadáshoz is ő szerzi a zenét, két szabad improvizációs lemeze is megjelenés előtt áll… Ez a hivatása, késztetést érez rá, hogy intenzíven csinálja. A Mojo Clubban egy tea mellett készséggel sorolja, milyen munkákkal foglalkozik jelenleg, viszont fontosnak tartja hozzátenni a következőt: amikről az interjúkban rendszerint kérdezik őt, mindaz igazából nem fontos. Nem fontos, hogy hol fog legközelebb fellépni vagy mi mindent csinál épp. Sokkal inkább a közösségünk problémáiról kellene beszélnünk, mert az az igazán lényeges. Hogy mik a gondok és mik lehetnének a megoldásaik.
Igaz, hogy a közéleti, társadalmi problémákat ebben az interjúban is éppen csak érintettük, mindazonáltal olyan témák irányába próbáltuk terelni a beszélgetést, mint például az ihlet, az inspiráció, a művészet kultúrára és társadalomra kifejtett hatása, melyek nélkül az embert sem nevezhetnénk embernek többé, és a kultúrája sem állhatna fenn hosszabb időn keresztül – ennél fontosabbat pedig nehéz lenne elképzelni.
– Tizenöt-tizenhat évesen már komponáltam. Jazzt hallgattam akkoriban és klasszikus zenét, aztán valahol ebből automatikusan jött, hogy zenét is szerezzek. Zongorára, hegedűre. Bartók volt akkor a nagy példakép, azóta is ő az egyik legfontosabb. Zenei középiskolába kezdtem járni, s akkor tulajdonképpen eldöntődött, hogy zeneszerzéssel szeretnék foglalkozni. Abban az időben már voltak zenekaraim, így folyamatosan komponálgattam. Ugyanúgy a színházban is, az AIOWA-ban, Urbán Andris és Kinga húgom előadásaihoz is írtam zenét. A 90-es évek elején előadtuk a BITEF-en a Woyzecket Urbán rendezésében, amit Zoran Erić zeneszerző is megnézett, aki tanár a belgrádi Zeneakadémián. Utána odajött, és azt mondta, szeretne felvenni az osztályába. Hegedűszakos voltam, nem elméleti szakos, és abban sem voltam biztos, tovább akarok-e menni felsőfokúra, nem igazán volt önbizalmam, és a zeneszerzés szak valahogy elérhetetlennek tűnt számomra. Mégis terveztem elmenni a felvételire – amit aztán végül elaludtam. Félig tudatosan… Egy év múlva viszont elmentem, és fel is vettek. Négy évig jártam oda, de végül nem szereztem diplomát. Több oka is volt ennek, de a lényeg, hogy elegem lett, nagyon sötét hangulat volt akkoriban Belgrádban. A bombázások előtt hagytam ott az egyetemet, azzal, hogy majd folytatom. Azóta is… (nevet) De innen kezdve már valóban a komponálás lett a hivatásom. Rengeteg munkám adódott akkoriban, főleg a színházban, Nagy Józsefékkel, ezért sem értem rá a diplomán gondolkodni.
Lenne egyáltalán gyakorlati haszna?
– Végül is nem különösebben szerettem volna tanítani, az intézményesített zenepedagógiában nem igazán vagyok érdekelt, az improvizációt pedig a műhelyeken így is tanítom. Vannak is jó néhányan, akiket én vittem bele az improvizatív zenébe, aztán azóta is együtt játszunk a saját formációimban.
A legkorábbi zenéidre emlékszel még? Már ezek is improvizációsak voltak?
– Kombináltam, szétvált még a leírt és az improvizációs rész. Grafikus kottákat is készítettem. 91-ben például így írtam Alberto Giacometti svájci szobrász és festő tiszteletére egy triót két hegedűre és szaxofonra, amit elő is adtunk a zentai múzeumban Lajkó Félixszel és Takács Tiborral. Mindig próbáltam összehozni az improvizációt a komponálással, és akkoriban a grafikus kotta tűnt járható útnak. Ma már nem hiszek a kizárólagosságában, de használható. Később már főleg saját zenekarokra komponáltam, meg persze amit az egyetemre kellett.
Mi minden tud inspirálni?
– A mai napig feladatomnak tekintem a komponálást, és művelem akkor is, ha nincs megrendelés vagy más különösebb apropója. Mindig vannak terveim, amiket meg is valósítok. Rengeteg munkát belefektetek olyan projektumokba is, amikből nem nagyon van, vagy egyáltalán nincs anyagi haszon. Általában minden művészember így dolgozik, nem csupán megrendelésre. Nagyon széleskörű az inspirációs bázisom. Irodalom, filozófia, zene, film, szobrászat… engem nagyon foglalkoztat a közélet is. Nem mint politika, hanem egyáltalán az életünk, ahogy mi itt élünk, hogy reflektáljak a társadalmi, közösségi történésekre. Nem úgy, mint például a most nagyon divatos politikai színház, ennél kevésbé direkt módon. Persze, a színház más, mint a zene… Mindenesetre én felszínesnek érzem aktuálpolitikával foglalkozni művészileg. Egyébként is teljesen immorális dolognak tartom a politikát, de ez a mai, demokráciának nevezett dolog így működik sajnos. És hát ne feledjük, hogy a politika teljes mértékben a pragmatizmusra épül, azon alapszik, ami csak egy nagyon kicsi szegmense az életnek.
A művészet reflektál a társadalmi eseményekre. Mennyire hat ez vissza manapság szerinted?
– Szerintem minimálisan hat. Ahogy megyünk vissza az időben, mindig nagyobb volt a hatása. Annyira eltávolodtak egymástól, hogy ma a politika nem érti már a művészetet, és nem is érdekli. Esetleg annyiban, hogy lát-e benne lehetőséget, hogy a saját kampányát előmozdítsa általa. De ilyenkor valójában már nem is művészetről beszélünk, hanem valamiféle esztrádról. Nagyon szomorú, hogy sok alkotó emiatt el is megy ebbe az irányba, felhígul a művészete, a szakadék meg ezáltal még mélyebbé válik a politika és a tiszta művészet között. Mely utóbbi nem érdekből születik. (De zárójelben megjegyezném, hogy a művész is pénzből él, ezt se szabad elfelejteni, nekünk is ugyanannyiba kerül a kenyér a péknél…) Az igazi művészet így annyira hermetikussá válik, hogy a kortárs zene esetében például gyakorlatilag csak a szakma hallgatja a szakmát. Amiért nem lehet hibáztatni a közönséget, ő nyitott lenne, ha lehetősége lenne megismerni a műveket, ha azok egyáltalán eljutnának hozzá. Közben az igazi művészetnek felelőssége van abban, hogy nevelje a közönséget. Nem pedig hígabb dolgokat alkotni számára, mert arra jönnek el többen.
Visszatérve az inspirációra: hogyan épül be nálad utólag az íródó zenébe?
– Legtöbbször egy cím, ötlet, esemény vagy gondolat az, amiből kiindulok, aztán sokszor elindulok más irányba. Gyakran előre kitalálok címeket, amiket az inspiráció tárgya ihlet, s ezekhez írok zenét. Akad néhány hommage-munkám is, az említett Giacometti mellett például még Bergmanhoz is írtam egy bőgőszólót. Jelenleg is épp Bartók Amerikában címmel írok egy szimfonikus művet. Kodállyal kapcsolatban is vannak hasonló terveim… csak az a baj, hogy rengeteg tervem van, és nem mindegyiket érkezek megvalósítani. Hosszú éveken át a különböző formációimmal dolgoztam, és ez tette ki javarészt a zeneszerzési munkámat is, csak mostanában kezd kicsit több időm jutni az úgymond hagyományos művek megírására is. A következő évek tervei között szerepel, hogy versenyműveket írok zenész kollégáim számára, és ez nagyon inspiráló.
2013-ban Kanizsán volt lehetőségem négy énekessel és tizenöt zenésszel dolgozni, amihez írtam egy másfél órás darabot, melynek címe Amerika szálló (Isten hozott, kedves vendég), így, áthúzva. Régi tervem volt a 44-es magyarellenes atrocitásokat is feldolgozni művészileg, ezzel ez meg is valósult. Azért Amerika szálló, mert egy időben úgy hívták azt az épületet, ami tulajdonképpen a zentai Andrássy út 60., melynek a pincéjében vallatták az embereket, és aminek lejáratánál néhány éve még látható volt a felirat, hogy „Isten hozott, kedves vendég”, amit később, nem is olyan régen, lefestettek, ezért van a címben is áthúzva a mondat. Mikor ezt a darabot terveztem, mindez még tabutéma volt, viszont mire kivitelezésre került, már valamelyest bekerült a köztudatba, ezért végül nem hangsúlyoztam ki, hogy a darab tulajdonképpen milyen apropóból született, mert utólag felszínesnek éreztem volna konkretizálni. Az volt a szürreális vízióm, hogy az odalent halálukra váró emberek elszavalnak egymásnak néhány verset, vajdasági költők műveit, két Koncz István-, illetve egy-egy Sziveri János-, B. Pap Endre- és Domonkos István-verset, melyek a darabban oratóriumként hangzanak el. Fontosnak érzem, hogy ezt mi ott megvalósítottuk, az utóbbi időkben az egyik legfontosabb munkámnak éreztem, viszont semmilyen komolyabb visszhangja nem lett. Hathatott volna, de mégse került be a minimális köztudatba se. Mindezt persze távolról sem panaszképpen mondom, sokszor ez a művek sorsa. A koncert felvétele azóta is kiadásra vár.
