Rókával álmodtam. Az udvaron történt, minden kifordult a helyéből, a benti székek a cékla között voltak, a mama száraztésztája a vizes földön, a tyúkoknak meg csak a hangjukat hallottam, ahogy ijedten kotkodálnak minden sötét bozótból.
Akkor megláttam. A kertben állt, és lehajtott fejjel mosolygott rám, mert ő már előbb észrevett. Lassan elindult felém, egy pillanatig csak álltam rémületemben, aztán berohantam a házba, ő meg utánam, egyik szobába be, a másikból ki, végig az összesen, aztán le a pincébe, és innen már nem volt hova, itt már felriadtam az izgalomtól.
Rögtön kimásztam a takaró alól, nem akartam egy percig se maradni tovább ebben az utálatos ágyban. Egész reggel a fülemben dobogott a szívem, csak akkor nyugodtam le valamennyire, amikor láttam, hogy a bútorok a helyükön vannak, nem a kertben, mint az éjszaka.
Tudtam, hogy most már nagyon vigyáznom kell, be ne eresszem a Rókát. Hirtelen mindenki gyanús lett, ki se tettem a lábam otthonról, még a macskát is behoztam, ő se csavarogjon.
Délután volt, de már majdnem teljesen sötét, amikor valaki kopogott az ablakon. Megijedtem, mert mindjárt az éjszakára gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy vendéget vártam. Leült az asztalhoz, és tömni kezdte magába a kalácsot. Próbáltam visszaemlékezni a Rókára az álomban, de hiába, csak akkor hirtelen belém nyilallt, amikor a tányérra hajolt, és rám nézett. Nyugtalan lettem.
– A kertben jártál? – kérdeztem.
Erre csak a fejét rázta, dehogy, minek járt volna. De a mancsa piszkos volt, sáros, mintha céklát húzott volna ki a földből, vagy mintha ásott volna, hogy egy megölt tyúknak a maradványait eltegye későbbre. Nem bíztam abban, amit mondott, a mosolya miatt, vagy azért, ahogy a kalácsra hajolt. Megfogadtam, hogy ha valamilyen ravaszságon fogom, kiteszem.
Éjszakára is maradt. Ruha nélkül feküdt, és ahogy hozzábújtam, megcsapott a szag, a régi név bűze. Nem is tudom, eddig hogy nem vettem észre, amikor ott írta a mellkasán, középen, egymás alá rajzolt betűkkel. Végighúztam rajta az ujjam, tapintásról, szagról is éreztem, hogy ez zsírkréta.
Akkor mesélte el, hogy ki az. Amit mondott, mindent tudtam már. Amíg név nem volt, nem értettem, de így most már pontosan tudtam, hogy miért hallottam már ezeket mind. Azért, hogy elmagyarázza, mit vár, milyen legyek, és most végre láttam már, hogy olyat akar, éppen olyat, mint az a régi volt.
Mondtam, hogy a zsírkrétáját azonnal adja ide. Középre írtam, a régi névre, jól rányomtam, hogy vastagabb betűkkel legyen, csak az enyém látsszon, de az első írástól olvashatatlan lett. Akkor megpróbáltam ledörgölni, de nem jött le, csak a bőre lett egyre vörösebb, mint a szőr az állán. Látta, hogy mindjárt sírni fogok, és megsimogatta a fejemet.
– Majd holnap is megpróbálod.
Elfordult, hogy majd alszik, de én csak néztem rá meredten, és nagy sokára kinyitotta a szemét. Ronda gombóc ült a nyelvemen, nem tudtam, hogy kifelé vagy befelé bökjem, mert azt hittem, ezen sok múlik. Végül csak kifelé ment.
– Most valami ravaszságot mondtál.
A homlokát nyomkodta, fintorgott, aztán megadta magát.
– Jól van, majd elmegyek.
Bólogattam, hogy helyes, a Rókát én ide be nem engedem. De nem ment. Aztán meg el is felejtődött.
