Trófeák

A nő nem véletlenül választotta úti célul a bolgár tengerpartot. Távol akart lenni otthonról, hogy a napi problémák ne érhessék utol. 
    Voltaképpen mi elől menekült? A sok munka elől, amivel válóperes ügyvédként folytonosan meg kellett birkóznia, na meg a magány elől, mely ugyan átmeneti volt, hiszen nemrég még tartósnak hitt párkapcsolatban élt. De vége lett egyszer s mindenkorra. Tudta, érzelmileg újból fel kell építenie magát, és taktikát is kell változtatnia, hogy új partnerét megtalálja.
    Nyugágyban fekve süttette magát a tengerszagú nappal, lazítani akart, erőt gyűjteni a jövőhöz.
    Az ejtőzésben a hirtelen feltámadó, viharos szél zavarta meg. Látta, amint holmijai szanaszéjjel szánkáznak a homok tetején, szél által kitépett napernyője pedig ott görgött a lejtős tengerparton. Az óriás, színes guriga már éppen vizet ért, amikor egy gyors lábú fiatalember elkapta.
    A férfi úgy állt az ernyővel a kezében, mint hadvezér a győzelmi lobogóval. Nem mozdult, talán azon gondolkodott, hogyan vigye vissza a tulajdonosához. Esetleg tartsa a kezében gigantikus virágcsokorként, netán húzza maga után?! Végül a vállára fektette, és odavitte a nőhöz. Nézték egymást. A negyvenes, barnára sült, igencsak jó kiállású férfi a következő szavakkal nyújtotta át az ernyőt:
– Tessék, a magáé.
    A nő megköszönte, de közben érezte, valamit illene még mondania, meg jól is esne ezzel a markáns arcú idegennel szót váltani.
– Ha gondolja, megszáradhat a gyékényemen – folytatta, csak hogy meg ne szakadjon a beszélgetés fonala.
A férfi tréfálkozva reagált:
– Köszönettel elfogadom, egyben be is mutatkoznék. Idegennek csak nem ajánlhatja fel a gyékényét!
    Ezen nevetni kellett, és a nő úgy is tett, mivel tudta, előnyös, jól áll neki, ha nevet. A férfi leült. Annál is inkább, mivel a partra a törölközőn kívül semmit nem hozott magával, hiszen csak megmártózni szaladt le a vízhez a közeli szállodából.
    A tengerbe már együtt mentek. A nő egyre csak mosolygott, nehogy elszalassza a lehetőséget, hogy találkozott egy szimpatikus férfival. Közben kombinált: ő ugyan szingli, de vajon a férfi is az?!
    Leültek a gyékényre, és beszélgetni kezdtek. A nő majdnem hangosan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor a férfi megemlítette, a sok munkát kipihenni „ugrott” le a bolgár tengerpartra. Az Adriára nem akart menni, az túl közel van az otthoniakhoz – itt hangsúlyozta, hogy a kollégáira gondol.
    A nő hamarosan megtudta, a férfi egy ismert tévécsatorna nagymogulja. Tényleg, olvasott is róla. Emlékezete szerint azt szűrte le a cikkből, hogy munkamániás és rengeteg a nőkapcsolata, viszont családja még nincs.
    De hiszen neki is a munka a mindene – legalábbis amíg nem akad egy megfelelő férjjelölt, akiért képes lesz felhagyni a lélekölő mindennapi robottal.
    Nem is volt kérdéses, hogy este ismét találkoznak.
    Összejöttek, és a kapcsolat odahaza is folytatódott. A férfinak tetszett, hogy a nő – hozzá hasonlóan – mániákusan a munkájának él, emellett kellemes modorú, nem beképzelt, holott lehetne, hiszen neves válóperes ügyvéd. És ami szintén nem elhanyagolható: a külseje. Szép macskaszeme van, a fiúsra vágott, fekete haj pedig kifejezetten összhangban állt az arcberendezésével. Tetszett neki a nő.
    És a nő, hogy ő mit gondolt? Hát igen. Hinni akarta, hogy megtalálta az igazit. Nem akart semmit kockáztatni, nehogy elveszítse. Igyekezett mindent elkövetni, hogy megtartsa. 
Azt persze sejtette, hogy a férfinak korábban több kapcsolata is lehetett, de nem tartotta egy Casanovának. Úgy gondolta, elég értelmes ahhoz, hogy megnézze, kivel áll össze. Meg aztán, a sajtóhírek szerint, még egyszer sem volt házas.
    A nő tényleg beleszeretett, és érezte, ő sem közömbös a férfinak. Félévi ismeretség után azonban már igencsak furcsállta, hogy a férfi még sohasem hívta fel a lakására. Arra hivatkozott, árulja a lakását, majd ha elkelt, úgyis új után kell néznie – és itt cinkosan a nőre kacsintott –, amiben már ő is segíthetne. Nem mindegy, milyen lesz az a lakás, amelyben esetleg a közös jövő is elképzelhető.
    A későbbiekben azonban a nő már nem igazán értette a nagy titokzatosságot. Egy ingatlanos ismerőse révén megbizonyosodott arról, hogy a férfi valóban árulja a lakását, viszont egy különös kitétellel: „csak különcöknek”.
    Gondolta, megnézi. Egy lakás sokat elárul a tulajdonosáról.
    A címen a nő egy előkelő, kétszintes villát talált. Kérte az ingatlanost, hadd nézzen körül odabenn egyedül.
    Az alsó szinten tágas nappalit, konyhát, mellékhelyiségeket talált. A hálószobák az emeleten voltak. De milyen út vezetett fel oda!
    A lépcsősor melletti falon, jobbról és balról, hetvenhét női portrét számolt össze. Hetvenhetet! Színésznők, énekesnők, fiatalok és idősebbek, aztán a teljesen ismeretlenek, de annál fiatalabbak képeit. Azokét, akikkel a férfinak viszonya volt.
    Az utcán az ingatlanos rákérdezett:
– Látta a „trófeákat”? Nem lesz könnyű eladni a házat, a képek ugyanis a falra vannak festve, igaz, fotó alapján. De úgy tudom, még senki nem sértődött meg miattuk, a hölgyek örültek, hogy helyet kaptak az impozáns gyűjteményben.
    A nő hazament. A férfit semmiképpen nem akarta elveszíteni, de egy fricskát mégis megérne, hogy annyit várakoztatta, és félévi ismeretségük alatt egyszer sem vitte fel a lakására!
    A nő – szüleivel közös – lakásán sem jártak még, a hétvégéket általában szállodákban töltötték.
    A nő azon gondolkodott, hogyan vegyen elégtételt. Volt egy, a férfival közös képük, még a tengerparton készült. Azt kinagyíttatta, azután…
    Meginvitálta a lakásukra a férfit, aki elfogadta a meghívást. A meghitt hangulatban eltöltött vacsora után a fiatalember bebocsátást nyert a szentélybe, a nő hálószobájába, ahol még sohasem járt.
    Aztán csak állt és nézett. A falakon, körös-körül mindenütt az ő kinagyított portréja lógott, szám szerint hetvenhét. A nő csak annyit fűzött hozzá: a trófeáim.