hazavisszük a kistesót
az őszt a falevéllel
a zsebben a kihűlt gyufaszálat
az üres csigaházat
anya hátizsákjában a körtét
hasában a magányos kávét
ezt a hosszú ágat is okvetlen
hogy kikapirgáljuk a földből a kincseket
a bajszos nénit nem visszük
őt inkább hagyjuk a csudába
de a kistesó meg a banános csoki
mindig belefér anya markába
visszük a sok száguldó autót
a piros és sárga lámpafényeket
a kenyérfalatokat csipegető galambokat
a víz nélküli szökőkutakat
fülemben a város zaját
és a csodálkozást hogy mindenki siet
sokáig gyalogolunk a kistesó
tán nehéz az én lábaim is azok
lépcsőket hegyeket mászunk
visszük magunkkal a fáradtságot
megállunk az utcasarkon
koccintunk a vízzel
így legalább nem visszük tovább a szomjúságot
anya szerint a víz finom
én meg arra gondolok
hogy mit fogok otthon enni
tehát viszem az éhes pocakom
megkérdezem pedig tudom
hova megyünk
anya válasza pedig az hogy haza
visszük magunkat a legfontosabbakat
