Zia kótyagos fejjel ült le a reggeli kávéhoz. Alig várta, hogy Saul is helyet foglaljon végre a kis kerek asztalkánál, és elmesélje neki rettenetes éjszakai álmát. Amikor Saul leült, rögtön hozzá is kezdett:
– Szörnyű álmom volt az éjjel, még most sem vagyok magamnál. De lehet, hogy reggel álmodtam… Egy tigris zargatott, te, azt hittem…
Ám Saul azon nyomban közbevágott:
– Nekem ne beszélj az álmaidról! Megértetted?
Zia fölkapta a fejét:
– De Saul, az istenért…
Zia tudta, hogy Saul hirtelen haragú, de hát kora reggel ez nem jutott eszébe.
Saul egyenesen a szemébe nézett, és már ömlött belőle a szó:
– Nekem ne mesélj ilyen szörnyűségeket! Még hogy tigris! Most hallgassam, hogyan kergetett az a tigris, hogyan szaggatott szét, a véres húscafatok, mi nem… Lemérgezed az egész napomat! Mit képzelsz, te fogod meghatározni, milyen lesz a hangulatom ma?! Akkor meséld el az álmodat, ha virágos rétről álmodsz, napsütésről. Akkor elmesélheted. Világos?!
– Rendben van – motyogta Zia, és belekortyolt a kávéba. – Soha többé nem mesélem el neked az álmaimat. A virágosakat sem.
Saul megitta a kávét.
Zia is megitta a kávét.
És ettől kezdve Zia minden éjjel álmodott. Furcsa volt ez, nagyon furcsa, mert azelőtt talán kéthavonta egyszer álmodott valami zagyvaságot. Most meg csak szörnyűségeket: éppen hogy csak életben maradt reggelre. Lelépett a betonjárda széléről, és a lába nem ért földet, hanem máris hatalmas sebességgel zuhant lefelé valami piszkosszürke levegőtömegbe. Egy felhőkarcoló egyenes betontetőjének a szélén állt, és lefelé nézett, a hívogató mélybe. Egy szétroncsolt, már ingadozó tömbház lépcsőin mászott fölfelé, s a lépcsőfokokból hiányzott kettő-három, de volt, hogy négy-öt is, és a kiálló vashuzalokba kellett kapaszkodnia. Vagy hason csúszva próbált áthaladni egy régi hídon, s időnként iszonyattal látta, amint odalent megcsillan a víz tükre, mert a híd imitt-amott beszakadt már. Kígyót álmodott – a hüllő a házban leselkedett rá, a házban, ahol laktak. Álmában valaki iszonyatos erővel döngette a bejárati ajtót éjjel, s ugyanakkor Sault látta, aki magzatpózban, kisimult arccal, mélyen aludt mellette. Maga sem tudta, mitől retteg jobban, a betörőtől, vagy attól, hogy Saul felébred, és felháborodik, hogy a betörő megzavarta az álmát.
Egyre csak várta, hogy virágosat ámodjon, és ne mesélhesse el Saulnak, de hiába.
*
Ha valakinek több arca van, mint ahogyan volt Saulnak, nehéz azt fölismerni. Ha ezek az arcok villámgyorsan váltogatják egymást, az bizony zavarba ejtő lehet. Zia, valamiféle logikát (útmutatót?) keresve az arcok káoszában, megpróbálta sorba szedni Saul arcait. Valahogy így: kedves, megvető, hízelgő, durcás, aggódó, indulatos, odaadó, csúfondáros, önzetlen, önimádó, együttérző, szenvtelen, szégyenlős, rágalmazó, gáncsoskodó, cselszövő, agyafúrt. Leírta, elolvasta, de nem volt megelégedve a sorrenddel. Lehet, hogy a végéről kellene kezdenie? Arra is rájött, hogy a listát négy, egyenként is elfogadhatatlan, szélsőségesen negatív jelző zárja. Lehetséges, hogy ezen a négy (arc)jelzőn már gondolkodnia sem kellett, egyszerűen kirobbantak belőle, mint a végre felismert igazság összeálló darabjai? Akkor meg mit kezdjen a pozitív jelzőkkel? Mert tagadhatatlan, hogy azokat sem lehet kiiktatni. Igaz, hogy egyre ritkábban, de nagy néha azért végigsuhant Saul arcán a kedvesség vagy az aggódás foszlánya, és mindig váratlanul. Ki itt a kiszolgáltatottabb? – tette fel Zia a kérdést, természetesen, magának. Én, aki kétségbeesetten próbálom sorba rakni Saul arcait, vagy Saul, akinek ennyi arcot kell hordoznia magában, és naponta többször, villámcsapásként megélnie az arcok kirobbanó és kíméletlen váltakozását?
*
Saul térdig érő, bozontos szakállal, lenőtt hajjal csoszog a házban egész nap. A háta görnyedt, véreresek a szemei.
A hamutartó csónak alakú. Agyonhasznált, már nem lehet rendesen kimosni. De nem is ez a baj.
– Már megint! – kiáltja Saul. – Hogy állnak ezek a csikkek?! Mikor jegyzed meg végre: a hamu balról, a csikkek jobbról, szabályosan, egymás mellett, és a fekete végük egyfelé mutat? Az asztalod felé! Mint a kis ágyúcsövek. Ha összevissza állnak, hogy fogok velük lövöldözni?!
Zia nem hallja. Valami történt a füleivel.
Saul sértődött arcot vág. Majd megvetőt. Majd durcásat. Majd kedveset, egy pillanatra. (Na jó, máskor figyelj oda jobban).
Zia nem látja. Nem csak az arcát. Már Sault sem. Valami történt a szemeivel.
De ne találgassuk, hogy mi. A dolog egyszerűbb, mint gondolnánk.
– Saul egy gonosz varázsló. Van, hogy láthatatlan – jelentette ki nemrég Zia a barátnőjének.
Ennyi az egész.
Nyitókép: pixabay.com
