Már megint cölöpöket verünk, huzalokat feszítünk, ponyvát terítünk. Ha kész a sátor, azonnal kutatni kezdünk. Keressük azt a zugot, amelyben asztalra tehetjük hangszereinket és belecsaphatunk a húrokba. Így emlékszem azokra az időkre, amikor az iskolában töltött időn kívül minden pillanatot a népzenének szenteltünk. Évtizedes együtt muzsikálás, vándorlás és közös lélegzés után részemről lassan ritkultak ezek az élmények. Többünknek mást írt elő a nagybetűs élet, de sokan közülünk elég kitartóak voltak ahhoz, hogy folytassák elhivatottságukat. Micsik Béla is közéjük tartozik. Több mint két évtizeddel azután is dolgozik, hogy 1998-ban megszerezte a Népművészet Ifjú Mestere címet. Akkoriban ugyanis ez volt minden ifjú népzenész álma…
Az idén a Magyar Kultúra Lovagjává avatták (Fotó: Dávid Csilla)
2020 januárját írunk. A budapesti Stefánia palotában a Magyar Kultúra Lovagja címek átadására készülődik a zsibongó tömeg. Öt földrészről érkező vendégek töltik meg a díszterem előtti teret, én mégis csak egy alakot látok: jellegzetes magas homlok, a szemüveg alatt rőtt bajusz, a hátrakulcsolt kezek pedig még feszesebbé teszik a gondosan begombolt ünnepi zakót. Semmit sem változtál – mondom neki, miközben baráti öleléssel üdvözöljük egymást.
– Lóra cserélöm a szamarat – válaszol a gratulációmra a törökbecsei citeraoktató. A Falvak Kultúrájáért Alapítvány ugyanis pályázaton kívüli lovagi elismerésben részesítette Bélát, akit pár óra múlva apródból a Magyar Kultúra Lovagjai közé emeltek: a magyar hagyományok határon túli ápolásáért kaphatta meg az elismerést.
Munkássága és személye iránti tiszteletből a bánságiak ízes hangján beszélgetünk. Meggyőződésünk ugyanis, hogy a papír nem csak a hivatalos magyar nyelvet bírja el...
Gyorsan felelj: mi az, amit sohasem felejtesz el?
– 1993. január 23. A nap, ami mëghatározta az életöm alakulását. A tóthfalusi citorás táborban Bodor Anikó kioktatott, hogy mekkora érték a tájszólásom. Akkó tudatosút bennem, hogy ezt mindënféleképp ápóni köll. Ezután kezdtem el aktívan foglalkozni a hagyományőrzéssel.
Ekkorra viszont már évek óta muzsikáltál. Megosztanád a nagyvilággal is, hogyan csöppentél bele a népi kultúra világába?
– Mint mindën jó dolog, ez is véletlen történt. 1981-ben mëgtalátam öregapám citoráját, és elkezdtem rajta játszani. Emlékszöm, hogy gyerëkként sokáig idegennek éröztem itt magam. Azt hittem, hogy a szlovákok, szerbek, és mindannyian mások itthun vannak, csak mink nem. Annyira mëgtörtént az agymosás, hogy én így vótam vele. Aztán édösanyám – aki soha nem beszét a kisebbségi sorsrú, mëg a politikárú – kioktatott, hogy nem vagyunk mi vendégök ebben az országban, mert ez valamikó Magyarország vót. Mëghökkentem, és utána néztem. A szülői figyelmeztetés akkora hatás vót neköm, hogy mindënt mëgfordított: nëhogy véletlenű bëhúzzam fülemet-farkamat, hogy én vendég vagyok itten! Utána mán érëztem, hogy neköm is ugyanolyan jogom van haladni, mint másoknak, és kötelességëm a nemzetömet, a kultúrámat továbbvinni. Onnantú kezdve bëkapcsótam a rettenetes sebbesígbe: táborokat látogattam, továbbképzésëkbe részesűtem, én is kezdtem mán oktatni, úgyhogy foggal-körömmel belekapaszkodtam a mozgalomba. Évek alatt tágult az ösmeretem, a tudásom. A bánsági kisebbségnek még erősebb késztetése van arra, hogy mëgtartsa a hagyományait. Én is így vótam ezzel: mëgtaláltam magam.
A kilencvenes évek elején készítetted el az első citerád is. Meg van-e még ez a hangszer?
– Törökbecsén van egy barátomná. Vissza köll, hogy vásároljam… Régën vót. Most mán több mint 560 hangszerné tartok. Mindënfele van mán belüle. Ahun csak magyar van.
Tekerő vagy citera? Mestere vagy ugyanis mindkettőnek...
A kedves hangszer: nyenyere (Magyar Szó archívum)
– Alapvetőleg citorásnak tartom magamat, de a tekerő a szívem csücske. Ha muszáj mérlegre rakni... akkó së tudok választani. Citorán tanútam meg játszani, az az alaphangszërëm, a nyenyere viszont ëgy nagyon atraktív, látványos hangszër, amin ölég kevesen játszunk itt Vajdaságban. De más hangszërëket is szeretëk. Szívesen mëgyëk üket bemutatni is a gyerëkëknek. Mostanába 13 népi hangszërt viszök magammal, amikó rëndhagyó zeneórákat tartok az iskolákban, óvodákban, vagy rëndëzvényëkën, ëgyesületëkben.
Időközben egy sokkal csendesebb, meghittebb világban is helyt álltál. Miért esett a választásod a hitoktatói hivatásra?
– Szépet a hasznossal mëg a szükségletet a kötelessíggel – valahogy így jött az, hogy tíz éve hitoktatóskodom. Előssző a mezőgazdaságba akartam kipattanni. Méhészkëdtëm, így próbáltam érvényesűni. Elég nehéz vót ebbű kimászni, állást kölött valahun találnom. 2014 úta kántorizálok a törökbecsei Szent István király templomban. Ott hallottam, hogy Szabadkán van a tëológiai-katëkétikai intézet, ahun hitoktatókat képeznek ki. Engëmet ez nagyon érdekőt, hallottam, hogy szükség is van hitoktatókra, így ez nekëm nagyon jó összegyütt: a hittan tanítása, a nemzet szógálata, a vallási értékök, amik kéz a kézben járnak a népi erkölcsiséggel. Az is hozzájárút, hogy így állást is tudtam szërëzni, fölcsaptam hát pedagógusnak. 2013-ban diplomáztam Szabadkán, és tavaly Szegedën a Gál Ferenc Főiskolán mesteri fokozatot szërëztëm hittantanár-nevelőtanár szakon.
Ha jól tudom, akkor ezt sem a megszokott módon végzed: jóval nagyobb területet is bejársz, mint mások…
Dunnyogót készít a gyerekeknek (Magyar Szó archívum)
– Ëgy iskolaév alatt tizenöt és fél ezer kilómétërt autózok le Törökbecse, Törökkanizsa, Töröktopolya, Bëodra, Tóba és Magyarcsernye között. Azelőtt tanítottam Padén, Csókán és Feketetón is, mëg Szécsány község öt falujában. Itt ëgy nap alatt jártam be Módost, Surjánt, Bokát, Kanakot és Nezsényt. Jó vótak kezdetnek a „nagyon szórvány” és a nagyon kevert osztályok. Hasonlított ahhó, amit a népzenei táborokban tapasztaltam: nem tudtam, hogy kik lësznëk a tanítványaim, hányan is lësznëk, ahogy azt së, mit tunnak vagy nem tunnak. Vót olyan is, aki nem is beszét magyarú, szerbű kölött tanítani. Az órák elejibe főleg beszégetésëkbű álltak, szórakoztató-szórakésztető céllal. Anyanyelvápolás is vót, erkölcsizés is, nemzeti történelem tanítással mëgfűszërëzve – mindezt persze a Szentírás fényiben. A gyerëkëkkël nagyon sokat köll beszélgetni. A hittan, társadalomtudományként a pszichológiához is kötve van, így teret enged az ilyen fajta hozzáállásnak. A diákoknak mëg nagy szükségük van ezekre a tanórákra. Sokszó előbb hittanóra van, aztán mán szexológia óra, és lehet, hogy a harmadik órán mán a párkapcsolatokrú tárgyalunk. Néha biológiát köll tanítani, vagy történelemmel foglalkozni. Ëgy hitoktatónak nagyon sokoldalúnak köll lënni. Nëköm az az elvem, hogy elő köll készíteni a talajt, hogy terëmjën – ahogy a szentírás Magvető részében is mëg van írva. Hiába durálok, hiába beszélök én 40 percët a hittanrú, ha a gyerëkëknek abban a pillanatban nem arra van szükségük. Előssző kapcsolatot köll teremteni velük, mëgnyitni a lelküket, bëfogadóvá tënni őket. A hittan és a népzene oktatásán is azon fáradozok, hogy a gyerëkëk jó kedvvel érkezzenek az órákra, ahun olyan élményt kapnak, amit a szívükbe tudnak zárni és magukkal vinni. Foganjon az, amit elűtetünk.
Igencsak termékeny munkát folytatsz: a hittan és a népzene oktatása mellett ugyanis az aracsi Pusztatemplomnál is sokszor látunk, idegenvezetőként. Mit jelent számodra emberek előtt állni?
– A C-katëgóriás citëraoktatói képzésen szívleltem mëg ëgy bölcseletet. Elhangzott, hogy akárki kiáll az embërëk elé – lëgyën az pedagógus, tanár, riportër vagy népzenész – az ëgy karnagy: nem mindëgy, hogyan vezényöl ëgy tömeget. Ha valamit elront, nagyon nehéz visszacsinálni. Nagy felelősség, krëativitást és odaadást igényöl, ami időbe és ënërgiába is kerül. Vallásos embërként hiszëm, hogy amit beleölünk, az hosszú távon kamatozni fog. Haszon mindeképp lesz belüle: valakinek örömöt okozok, jó útra terelöm, esetleg segítëk is. Aztán ha ëgyször mëghalok, akkó ezëket talán be fogják majd neköm számítani ottan, a szép másvilágon.
Egyedi hozzáállásod az életed minden mozzanatát áthatja: a házasságod sem mindennapi...
– Kézdivásárhelyrű nősűtem. A székelyföldi vehemencia és a dél-alföldi nyugodság nagyon jó testvérëk ebben a házasságban. Csak anëkdotaként mesélëm el, hogy a húgom, miután mëgösmerte Zitát, azt mondta, hogy ha valaki még ëgysző azt állítja, hogy a székelyek lassan beszélnek, akkó lëüti. Feleségöm tényleg nagyon talpraesett, ügyes asszony. Kézművességgel foglalkozik, a szakterületén ő is többszörös nagydíjas. Mindketten sokat táborozunk, utazunk, így próbáljuk tolni a szekerünket.
Úgy tűnik, jó úton halad az a szekér: többszörös lovag hajtja már előtte a lovakat. A Magyar Kultúra Gálán átvett lovagi cím ugyanis nem az első, amit kiérdemeltél. 2015-ben a visegrádi Szent György Lovagrend kitüntetését vehetted át, tavaly szeptemberben viszont vitézzé avatott a Történelmi Vitézi Rend is. Mennyire köteleznek az elismerések?
– Az eddigi munkám összegzéseként élöm mëg őket. Ez ëgy kép rullam, hogy igen, eddig jó csináltam. Ha pedig ez így van, akkó folytatni köll, lehetőleg ugyanilyen iramban. Szaporítani, serkenteni, sűríteni köll, hogy még erősebb lëgyën. Nem szabad mëgállni ezzel a munkával, pozitív bëállítottsággal tovább köll csinálni. Hazabeszélëk kicsit, de imával és beszégetéssel, a szeretet nyelvin nagyon sok csodát lëhet tënni.
Ámen. Isten éltesse sokáig a bánsági vándor-lovagot!
