– Anya, képzeld! A templomban is mindenki a koronavírusról beszélt! Még a pap bácsi is emlegette. A Matyó meg azt mondta, hogy ő is koronás akar lenni, mert akkor király lesz. Én nem biztos, hogy el akarom kapni, nem hiszem, hogy jó dolog az… – ezzel tért haza március harmadik vasárnapján a miséről a nyolcéves fiam. A nővére pontosította a beszámolóját: kiürítették a szenteltvíztartókat, a tisztelendő pedig csak kézbe áldoztatott…
Aznap este már kénytelen voltam elmagyarázni az államelnökünk nyilatkozatát hallgató fiamnak, hogy a tatát és mamát szorosan ölelje át, mert egy ideig sajnos nem láthatja őket. Üzentünk a tatinak, maminak, nenáknak és a dadánknak is. Másnaptól pedig gyökeresen megváltozott az életünk.
Mintha egy év telt volna el azóta… Az első pár napban nem is igazán tudtunk alkalmazkodni az újonnan kialakult helyzethez. Így utólag kijelenthetem, hogy az újságírói oknyomozásaim eltörpülhetnek az mellett, amit akkor véghezvittem. Lázasan kerestem ugyanis a megoldásokat a gyerekeim taníttatására. Elolvastam minden elérhető és elérhetetlen nyilatkozatot, újságcikket és internetes megosztást, amely az oktatásra vonatkozott a rendkívüli állapot idején. Főként a végzős lányom sorsa érdekelt: hogyan alakul a nyolcadikos tananyag elsajátítása, lesz-e kisérettségi, miként lehet majd rá készülni? Válaszokra persze, akkoriban, nem találtam. A sok „lehet” pedig csak fokozta a feszültséget.
Távoktatás – született meg az első hét közepe felé a megoldás. Az első gondolatom az volt, hogy eszem ágában sincs az elsős gyerekemet televízió elé ültetni, amikor épp nagy erőkkel korlátozom az elektronikus kütyük használatát. El sem tudtam képzelni, hogy a különböző tempóban haladó, írni és olvasni tanuló gyerkőcöket hogyan tudja majd egy ismeretlen, számukra idegen tanító a képernyő mögül motiválni. Nem, ez az én dolgom lesz – szögeztem le magamban, amikor megérkezett a tanító nénink első üzenete: tartjuk a kapcsolatot, kéri a szülők segítségét, együtt fogunk haladni a fennmaradt tananyaggal, a televízió hasznos lehet, de nem az lesz a mérvadó.
A nyolcadikosokat oktató tanárok is elkezdték keresni a megoldásokat az órák megtartására. A baj csak az volt, hogy a sok igyekezet közepette mégsem született egy egységes rendszer, amelyet követni tudnának a diákok. A nap különböző időszakaiban pittyent egyet a lányom telefonja, majd hanyatt-homlok rohant a laptopja elé. Közben azon méltatlankodott, hogy nem is szólták be, hogy ma fizikaóra lesz. Vagy matematika. Vagy biológia. Vagy éppen zene! Persze akadt olyan is, hogy egyik órát a telefonján próbálta követni, a másikat pedig a számítógépen – mert összecsúszott a kettő… Számára egyetlen biztos pont az életében a televíziós oktatás maradt: tetszett is neki, kedvenc tanárai is lettek, örömmel hallgatta az órákat. Közben napokra bontva beosztottam neki a feladatokat az érettségi-előkészítő könyvekből is, hisz azt hallottuk, hogy a kisérettségit semmi szín alatt nem hajlandó halasztani az oktatási miniszterünk… A telefonjaink pedig reggeltől estig pittyegtek, halomra érkeztek a feladatok, szempillantások alatt (és nélkül) utasítottak és értékeltek bennünket.
…és a következő hét elejére teljesen kiborult a lányom. Eddigre már a lazítós, barátnős esti séták is füstbe mentek az öt órakor érvénybe lépő kijárási tilalom miatt. Teljes volt a káosz. A férjemmel sem igazán jól kezeltük a helyzetet: ő attól félt, hogy a munkából, utcáról ránk hozza a „vészt”, én pedig továbbra is a tehetetlenség ostorával kínoztam magam. Nem értettem ugyanis, hogy miért nem sikerül normálisan megszerveznem és kézben tartanom egy napot sem az életünkben? Hisz tényleg méltányos a munkaadóm: 12 évesnél fiatalabb gyerekes anyaként otthonról dolgozhatok, kevesebb feladatot is vállalhatok, én pedig mégsem tudom összehozni az éjfélt a reggel héttel!
Egy zűrös nap közepén azon kaptam magam, hogy egyszerre próbálom elmagyarázni a 8+7=8+2+5-öt a függvény értelmezési tartományának fogalmával, miközben a készülő cikkemhez éppen azt számolom, hogy mennyivel növekszik majd az emberek törlesztőrészlete, ha elfogadják a Szerb Nemzeti Bank által felkínált hitelhalasztási lehetőséget… És akkor, abban a pillanatban megértettem az alapvető problémát: attól még, hogy otthonról dolgozom, a munkámat el kell végeznem – ez egy váltás. Átvállaltam a tanítónő váltását is, de részben a tanárokét is (révén, hogy elég önálló a nyolcadikos csemetém). Mindez együtt minimum két és fél váltás, vagyis legkevesebb 18 óra. A maradék hatot próbálom a nap legkülönbözőbb szakaszaiban szétosztani az ebéd elkészítésére, a mosásra, a vasalásra, a lakás tisztán tartására és egy csöpp alvásra. A felismerésem közepette újra pittyent a telefonom...
„Ha sokáig lesznek bezárva az iskolák, a szülők hamarabb megtalálják a vírus ellenszerét, mint a tudósok.”
Az egyik szülői csoportba érkező üzenet kínosan hangos, üdvrivalgásszerű kacagást váltott ki belőlem. A csemetéim értetlenül bámultak ki rám a füzet- és könyvhalom takarásából. Közben eszembe jutott az egyik kedvenc idézetem: „A gyerek olyan, mint a friss beton. Bármi is nehezedik rá, az nyomot hagy benne.” Haim Ginott érvei hatottak. Lehajtottam a laptopom fedelét, félretetettem velük a méretes ebédlőasztalunkon heverő papírtömeget, és csak ennyit mondtam: most pihenünk, mindenki a saját kuckójában. Aznap este társasjátékoztunk, és nem küldtük el a feladatokat az éterben lakó felügyelőknek.
Másnap persze dupla munka várt ránk. Mindeközben sorra olvastam a szalagcímeket arról, hogy „zökkenőmentesen zajlik a távoktatás”, a kilátástalan körülmények között is működik a rendszer és így majd sikeresen le lehet zárni a tanévet. Elgondolkodtam azon, hogy mindezeket vajon milyen mércék alapján állítják az illetékesek? Szerény véleményem alapján ugyanis a jelenleg végzett munkát csak akkor lehet majd érdemben értékelni, ha visszaülnek a gyerekek az iskolapadba: leghamarabb szeptemberben lehet majd százalékokban kimutatni, hogy a diákok mennyire sajátították el a második félév tananyagát. Akkor derül ki ugyanis, hogy a dolgozó és a mindennapi faladataikat ellátó szülők hogyan voltak képesek kezelni a rájuk hárított felelősséget?
A merengésemből újra a telefonom pittyenése riaszt fel. Már szinte félek megnézni az üzeneteimet. Mégis kénytelen vagyok: csillagos ötös az írás, nagyon jó a hangüzenetben küldött olvasás, és a matematikafeladatok is hibátlanok. „Minden elismerésem, Dávid! Hiányol és ölel a tanító néni...”
Tudom, a pedagógusoknak sem könnyű. A nagyszülők is szenvednek, hisz társadalmunkban többnyire ők gyermekeink őrangyalai. Mindenkit megvisel a jelenlegi helyzet.
Egy hatalmas előnyünk azért van: ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amely sokkal súlyosabb borzalmak közepette edződött az életre. Akkor sem törtünk meg, most sem fogunk: holnap újra felkel és ránk süt a nap. És mi élvezni fogjuk. Mi vagyunk és maradunk a koronázatlan királyok!
