Idén Sudár Annamária és Török Máté Látod-e, amit hallasz? című előadói estjével vette kezdetét az Énekelt Versek Zentai Fesztiválja. A páros klasszikus és kortárs költők verseit adta elő szavalatok és megzenésítések formájában, ennek során a költemények fontosságára hívták fel a figyelmet, egyúttal „belső vetítővásznunk” újraélesztését tűzték ki célul, hogy a 21. század képdömpingje közepette nehogy megfeledkezzünk az írott szövegek képzeletünkre kifejtett jótékony hatásáról.
A tartalmas és meggyőző erejű est másnapján, egy kellemes hangulatban elköltött ebédet megelőzően beszélgettem velük az étterem teraszán a műsorukról és a versek jelentőségéről.
Mióta léptek fel ezzel a műsorral, és mi volt az apropója létrejöttének?
Török Máté: – Az apropója az volt, hogy Hajnal Anna felkért bennünket, hozzunk Zentára egy közös műsort. Egyébként Annamáriával évek óta lépünk már fel együtt, de ezt a konkrét produkciót ilyen formában még sosem adtuk elő ezelőtt, mondhatjuk tehát, hogy ez most egy teszt volt. Van egy közös produkciónk Széchenyi Isván életéről, életmódjáról, arról, amit ránk hagyott. Rubold Ödönnel szoktunk előadni trióban, és ez egy mára összeforrott, 70 perces összeállítás. Vannak még olyan közös műsoraink, amiket például az adventi időszakban játszunk.
Sudár Annamária: – Ennek az estnek az alapkoncepciója régóta érik bennem. Látod-e, amit hallasz?... Azt tapasztalom, hogy a képek nagyon rossz irányba is hatnak ránk, mert egyre kevésbé működik az, hogy megképződjön a homlokunk mögött az olvasott szöveg. Pedig ez eredendően létező képessége az embernek, a magyar nyelv nagyon szépen le is írja, hogy kép-zeld el. A kisgyerekekben ez ma is automatikusan működik, mindegyikükben, amikor hallgatják a verseket, a meséket. Aztán időközben ez valahogy elromlik a felnőttkorig. Ennyire túl vagyunk etetve a képi információval. Minél visszább megyünk az időben, a kép mint olyan értékesebb, összetettebb tartalom volt az ember számára. Ma meg teljesen devalválódott. Azt, hogy „őszbe csavarodott a természet feje”, hogy Aranyt idézzem, de akár egy prózai szöveg sztorirészét egyszerűen nem értik meg az emberek, nem tudják átvenni. Valószínűleg más lesz ez a műsor egyébként, én is keresem még az utat.
Mennyire nyitja meg a fülét és a szívét a vers felé manapság a közönség, mit tapasztaltok?
S. A.: – Gyakran tapasztalom, különösen kisebb községekben, hogy megkérdezik, hol lehet még ilyet hallani... Az embernek természetesen nagyon jólesik, ha dicsérik, amit csinál, itt ráadásul azon van a hangsúly, hogy „ilyet”. Tehát az emberekben van igény magára a műfajra. Ez akkor tapasztalható, amikor meg tudom őket érinteni, mert az érzelmek is nagyon fontosak. Érdekes jelenségnek vagyunk tanúi napjainkban, „kajolják” a verset az emberek egy bizonyos szintig. A játék a klasszikus szövegekkel borzasztó divatos lett. Legelőször is Lackfi Jánost említeném, aki ezt szinte programszerűen űzi. De hát ezek a szövegek csak akkor működnek, mint a paródiák is, ha az eredetit is ismerem. Van ebben egyébként veszély is, sokszor a puszta nyelvi lelemény szintjére kerülnek ezek a rájátszások, ami persze nagyon jópofa lehet, de azért más, mint amikor például egy Arany-balladával, annak összes vetületével, zeneiségével, mondanivalójával és érzelmi hatásaival találkozunk. Az előbbi is valahol örvendetes, mert kapu lehet a vers felé, ugyanakkor zsákutcává is válhat, én ezt látom mostanában. A vers most valamiért így van jelen, talán a mostani generációk számára könnyebben befogadhatóvá kell tenni a költészetet. Mi, versmondók és verséneklők, hiszünk benne, hogy egyfajta közvetítő szerepet játszhatunk abban, hogy a közönségben megszülethessen az élmény, no és a vágy arra, hogy további versekkel találkozhasson.
T. M.: – Verséneklőként azt érzem, hogy a szöveg picit könnyebben átmegy, ha énekelik, vagy zenét raknak mögé, illetve ha értelmezve adják át. Nagyon nehezen veszik rá magukat az emberek, hogy kinyissák a könyvet, elolvassák a verset, majd értelmezzék is. Talán abban van a legnagyobb hiány, hogy nem tanulunk meg verset olvasni. Mert ha ezt megtanultuk, onnantól kezdve kinyílik egy teljesen új világ. Ugyanúgy, mint amikor egy idegen nyelvet a magunkévá teszünk, azáltal egy új kultúra is a birtokunkba kerül. A költészet magának az emberiségnek a nyelve. Ennek birtokában lenni olyan dolog, amit aztán egy verséneklőnek is, versmondónak is, de egy irodalomtanárnak is kutya kötelessége megpróbálni átadni az utánunk következő generációknak. De nem csak azoknak. Azt tapasztalom például a szüleim generációjával kapcsolatban is, hogy nem hallgatnak zenét, nem olvasnak verset. Még akkor sem, ha művelt emberek, akik regényeket olvasnak. Nem éreztek rá, hogy a verset hogyan értelmezzék. Nem hiszem azt egyébként, hogy a 21. században a vers rosszabb helyzetben lenne, mint 200 évvel ezelőtt volt. Szerintem ugyanolyan helyzetben van, ugyanannyira nem egyszerű dolog ez... Ugyanúgy benne van egy skatulyában, és egy ilyen műsor, amit most mi is előadtunk, nem feltétlenül annak a nagyon fiatal generációnak szól, aki ott ült. De ha hazamentek, és közülük csak öt elővett egy költeményt, ami épp megfogta az est folyamán, akkor lehet, hogy elkezd azon az úton járni, hogy ezentúl jobban érdekelje maga a költészet. A határtalan képzelet megvan mindannyiunkban, és a versek abban sokat segíthetnek, hogy visszataláljunk ehhez az önmagunkhoz.
