Mint ahogyan megválaszolhatatlan a híres „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” kérdés, ugyanúgy nem lehet egyértelmű feleletet adni a legutóbbi vizes vb vízilabdatornája hajrájában felmerült dilemmára, miszerint előnyösebb-e a válogatott részére, ha a pólósok a hazai klubokban szerepelnek, megfordítva, hátrányos-e, ha ezek szinte egytől egyik a külföldi klubokat erősítik?
Van, aki szerint nem lehet vitát indítani, hisz az elődöntőbe jutott három válogatott, Horvátország, Görögország és Olaszország is kizárólag az otthon játszó kiválóságokra alapoz, akik naponta ott vannak a kapitány árgus szeme előtt, és ez a helyzet az ezúttal csak hatodik, de a tényleges játékerő alapján sokkal magasabbra taksálható magyar válogatottal is.
A logikával nincs semmi gond, a sport azonban nem egy olyan terület, ahol a többség gyakorlata dönt. Mert ha tényleg így lenne, mivel lenne magyarázható, hogy az aranyérmet éppen a kakukktojás, az ez esetben törvényt bontó kivétel szerb válogatott nyerte. Pontosabban, miért éppen a légiósok serege uralja a mezőnyt a legutóbbi öt nagy világversenyen?
Lehetséges, sőt valószínű, hogy a szerb kapitány, a klubok és a szövetség is azt szeretnék, ha a klasszis pólósok a hazai medencékben szerepelnének, ennek az álomnak a megvalósítása azonban a valóság leküzdhetetlen akadályaiba ütközik. A pólóra nincs pénz, már a politika is röstellte az egészet, és sok év után legalább a válogatott eredményeire előteremtett némi jutalmat, ügyelve arra, hogy magának is szerezzen mindig szükséges pontokat, míg a lehetséges szponzorok továbbra is távol maradnak, hisz a labdarúgás bűvöletében élnek, ami érthető, elvégre ott könnyebb a zavarosban halászni, a játékosbörzén pedig apránként is csinos haszon valósítható meg
Ha azonban a helyzet hátrányos, minden rosszban van valami jó is alapon, adódik lehetőség a kikényszerített előnyösségre. A klubok így nem költik a meglevő keveset a nagy nevekre, más megoldás híján komoly nevelőmunkát folytatnak, a sztárokat pedig a rivális országok klubjai jól megfizetik, így azok semminek sem szenvedik hiányát, s megtehetik, hogy évente néhány hétre együtt küzdjenek a dicsőségért és egy közös célért.
A kapitány így elvben elégedett, a legfiatalabb évektől kemény munkához szokott és képzett, esztendőkön át egybekovácsolódott gárdát kap, s nincs az a gondja, mint riválisainak, hogy az összeállításnál a klubérdekekkel is szembesüljön. Másrészt abban is van valami jó, hogy a szerbiai klubok túlnyomórészt egészen fiatal játékosokat szerepeltetnek a hazai és nemzetközi porondon, amiből kifolyólag korábban érnek be, mert sokkal korábban bízzák rájuk a húzóember szerepkörét, ellentétben más országokkal, ahol szintén vannak tehetségek, de a fejlődés tekintetében kritikus időszakban nem kapnak elegendő játékidőt. A szerb kapitány így fiatalítás vagy kényszerhelyzet – mint ezúttal Rađen doppingügye – esetében, mint azt Kazanyban is tapasztalhattuk, még pelyhes állú, de már meglehetősen tapasztalt, játékhelyzetekben bátor és könnyen alkalmazkodó pólósokat vethet be.
Elég volt látni az éppen kipontozódott Ranđelović széles mosolyát, hisz tudatában volt annak, mennyire fontos piszkos munkát végzett el közmegelégedésre, és az újonc Jakšićot, aki élete első nagy döntőjében, a kapitány és játékostársai teljes bizalmát élvezve, olyan könnyedén vágta be a horvátoknak az utolsó gólt, mintha azt már ki tudja hanyadszor tenné.
