Sok mindent tudok a Vojvodina egykori elnökétől Mihajlovićról. Olyan dolgokat, melyeket a jó ízlés miatt nem lenne szabad szóban sem továbbadni, hát még leírni! Abban a pillanatban kezdte mondani az „apróságokat”, amikor Tole Karadžić, a szövetség elnöke hangoztatta, hogy jó úton halad az egykori nagy játékos, Olaszországban edzősködő, óriási szabadrúgásokról híres Mihajlović szerződtetésében. Szokása szerint az elnöknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy kikérje az edzőszövetség véleményét a jelölttel kapcsolatban, számára az egyetlen fontos az volt, hogy „el tudta adni” az ötletet – nagy neve volt, mint a világot meghódító piros-fehérek játékosának, Olaszhonban is értékelték… „Már három olasz első ligásnál is edzősködött”… Van ennél jobb ajánlólevél?!?! Ha van, ha nincs, ahogy Tole akarta, Siniša jött, aláírt. S megtanította a játékosgárdát a himnuszra… „Aki nem énekel, és nem tudja a szöveget, az nem játszik” – mondta. S az sem játszik, aki… de ezt a mondatot nem fejezte be akkor!
Mostanában aztán mégis, tehát: ha valaki más véleményen van – ahogy ő egykor állandóan tette: pontosabban visszapofázik… mondaná Boro, a Vojvodina egykori elnöke –, az azon nyomban halott! „Bunkó volt a javából, nem mondom, hogy ezt lehetetlen lerázni magadról, de neki, amint látszik, ez nem sikerült.” Na de jobb volna, ha nem kezdeném mondókámat a végénél, nemde?!
Valaki beadta volna neki, hogy fiatalítani kell a csapatot? Volt ebben valami. S nem is kellett a „piszkos munkát” teljes egészében neki végigcsinálni, mert Vidić és kortársai lemondták a válogatottságot. Egyesek azt állítják, hogy más is közrejátszott. Lehetséges az, hogy a nagynevű játékoskofák őt is a zsebükbe tették volna? És amint az szokás, ebből a zsebből valami jön neki is… Mert erről is regélnek a beavatottak. És ami még rosszabb, ő ezt cáfolta! Akinek nem viszket semmije, az nem vakaródzik, tartja a közmondás. Úgy látszik, túl régen volt Međugorjében, hályog van nem csak a szemén, mert egyébként nem kezdett volna háborút két legjobb játékosával. Ivanovićot és Kolarovot kiáltotta ki fő bűnösnek a belgák elleni 0:3-ért. A Chelsea jobbhátvédjét ki is hagyta a macedónok ellen, Kolarovot bár megtette kapitánynak, de nem vitte magával a sajtótalálkozóra a meccs előtt… Arról meg ne is beszéljünk, hogy Subotićot, a német bajnokság egyik legjobb védőjét meg sem hívta! Ha nagyon raplis akarnék lenni, azt is felhozhatnám, hogy majmolta néhány nagy klub megoldását, hogy a széleken ellenkező lábú játékos játsszon – a ballábas Tošićnak jobbszélsőt kellett volna játszania, a jobblábas Marković pedig a bal szélen operált – de sajnos a páciens meghalt…
Az meg egyenesen dührohamot okozott nálam, hogy mind a két elvesztett meccs után a következőképpen válaszolt az elkerülhetetlen kérdésre: „Hát jó, ez a futball, kikaptunk, de megyünk tovább, van még hat meccsünk.” Ne mondd!
Szerintem ezt a hat meccset valaki másnak kellene kihasználni csapatépítésre, mert csakis egy új csapat építése lehet a cél, hisz le kellene hogy szakadjon az ég – tehát kétszer megverni Horvátországot, és a többi négy meccsen is behajtani a pontokat – ahhoz, hogy Szerbia megszerezze az első két hely egyikét. Nem mondom, hogy ez lehetetlen, de nem ilyen játékkal, nem ilyen vezetéssel, nem ilyen légkörrel, nem ilyen hozzáállással. Mondjam még tovább?
Mindezeknek egyik, talán a legfontosabb előfeltétele, hogy ne Siniša Mihajlović vezesse – újabb kálváriajárásra – ezt a generációt.
Nem állhatom meg, hogy a macedón szurkolókat ne „dicsérjem”! Kifütyülték a szerb himnuszt, majd „szurkolni” kezdtek a vendégeknek, hogy: cigani, cigani! A fütty állítólag azért volt, mert egy szerb szurkoló görög zászlót lebegtetett. Szerintem jól járt, hogy nem verték meg… A cigani, cigani „hízelgés” azonban a rasszizmus egyik fajtája, nemde?
Volt egyszer egy ifiválogatott…
Aleksandar Janković másodállásban vezeti a szerb fiatalokat, mert a szövetség megengedte neki, amikor Prosinečki bedobta a törölközőt, hogy kisegítse a piros-fehéreket. (A végén kisült, hogy azért ment el az egykori kiválóság, mert majdnem egy éve nem kapott fizetést! Na kérem, ez az a mindenek fölött istenített belgrádi klub!) A tehetséges fiatal edző az elmúlt években nagyszerűen vezette a fiatalokat, egyetlen győzelemre volt még szüksége, hogy ott legyenek Izraelben. A sorsdöntő mérkőzést Kruševacon játszották, tehát mindenki számára esélyesnek tűnt a csapat. Sajnos egy faramuci góllal kikaptak. A ráadás utolsó percében egy sarokrúgásra a kapus is felment, az angol védelem „fenéken rúgta a labdát”, és az tálcán érkezett a félpálya felé nyargaló játékosoknak – 3 az 1 ellen mehettek, persze hogy gól lett! Erre elszabadult a pokol!
Hogy ezután ki mit tett, s mi volt erre a válasz, meg a válaszra a válasz, arra mindkét félnek megvan a maga Andersen-meséje. Eszem ágában sincs magyarázkodni, valamelyikük oldalára állni, mert nem láthatott az ember mást, mint amit a tv mutatott!
Tény az, hogy Jankovićon kívül a hazai csapat edzői is klincsben voltak, hogy a vendégek sem „adták olcsón magukat”, hogy egy színes bőrű fiú nagyon kihívóskodott… Sokak szerint az, ahogy a gólt „ünnepelte”, robbantott ki mindent. Nagyon csúnya volt, ami ezután következett. Tudom azt, hogy nálam ilyesmi nem történhetett volna meg, mert amikor én elordítottam magam, nem volt olyan, aki ne hallotta volna meg! Nos, ez a „hang” nem jött ki Jankovićból, bár ő mintha szerette volna, hogy mindaz ne történjen meg, ami a szeme láttára méterekre zajlott előtte.
Az angol csapat vezetősége rasszizmussal vádolja a szerb csapatot. Lehet, hogy be is tudja bizonyítani a vádakat. Sajnos éppen az angolok mintájára kezdődött a majomutánzó ökögés, és amint azt az egyik angol válogatott mondta a minap: jobb volna, ha az angol szövetség először otthon söpörne, és azután mások háza előtt! Persze mindez nem mentség, ha csakugyan megtörtént az, amit a vendégek állítanak. S ha igen, akkor sajnos egy nagyon tehetséges csapatnak, vezetőivel együtt, sőt a szövetségnek is hirtelen befellegzett.
