Csáky S. Piroska egyetemi tanár, de nemcsak az. A Ki kicsodából megtudhatjuk, hogy Becsén született, az újvidéki BTK Magyar Tanszékén a Szakirodalmi tájékoztatás és a Könyvtártudomány nevű tantárgyak oktatója. Több civil szervezet tagja, számos elismerésben, díjban részesült, számos könyve, tanulmánya jelent meg. Az elsők között volt A konyha szókincse, amelyben a következő sorokat olvasom: „A falusi emberek étlapja látszólag nagyon egyszerű. Csak ha tüzetesebben vizsgálja az ember, akkor tűnik ki, mennyi változatosságot visznek be a napi étkezésbe.” Csáki S. Piroskával ezen egyszerű, hagyományos ízvilágban utazunk.
– Öt gyerek volt a házban, három édestestvér és két árván maradt unokatestvér. Én voltam közöttük a legfiatalabb. Ügyetlen voltam. Nem is bíztak rám komoly munkát. A tüzeléshez hordtam a csutkát, meg krumplit hámoztam. Édesanyám nagyon jó háziasszony volt. Az ő idejében a lányokat még nem küldték iskolába, háziasszonyok lettek. Ő kiváló volt. Mindent megcsinált, nekünk semmit sem kellett, így nem is tanultam meg tőle főzni. Amikor már Újvidéken éltem a férjemmel, ugyanis korán férjhez mentem, a házinénink mindig dorgált, milyen nevelésben részesültem, ha még főzni sem tudok. Egyetemre jártam már akkor, a menzán étkeztünk, de volt egy kis rezsónk és hétvégeken azon főztem. Babot meg kolbászos krumplipaprikást, krumplilevest. Sokkal finomabb volt, mint a menzai koszt.
Penavin Olga javaslatára a diplomamunkámat Becsén készítettem és annak ellenére, hogy akkor még nem voltam járatos a konyhában, a főzéssel, a konyhával kapcsolatos volt. A konyha szókincse címmel két füzetecskében meg is jelent. Mielőtt elkezdtem volna a gyűjtést, attól tartottam, hogy Becsén erre a témára semmit sem találok. Azt gondoltam, hogy ott sem szókészlet, sem táj jelegű ételek nincsenek, ami munkámhoz kellene. Kellemesen csalódtam. Persze voltak esetek, amikor kissé gondban voltam. Például amikor gyűjtéseim során édesanyámtól megkérdeztem, hogyan készíti a hájas kiflit?
– Veszel öt dinárért élesztőt, azt felfuttatod. Egy csipetnyi sót, egy kanál cukrot, lisztet, amennyit felvesz
– Édesanyám, ebből hogyan lesz tészta?
– Úgy adagolod a hozzávalókat, hogy középkeménységű tészta legyen, tudod kislányom, hogy ne ragadjon a kezedhez.
Az én tésztám vagy túl keményre vagy túl puhára sikeredett, így soha sem tudtam olyan finom hájas kiflit készíteni, mint édesanyám. Ő érezte a kezével, hogyan kell azt elkészíteni, meggyúrni, de nem tudta megmagyarázni, mit kell nekem érezni ahhoz, hogy én is elkészítsem a tésztát.
Szép gyűjteményt készítettem, s most már látom, hogy munkám nem volt hiábavaló, mert át kellett menteni azokat a szavakat, azokat az ízeket, akár papíron is. Mert már akkor terjedni kezdett az úgynevezett modern konyha. Az újságok recepteket közöltek, amelyeknek semmi köze nem volt a hagyományhoz, háttérbe szorítva a hagyományos ízeket, a hagyományos konyhát. Azt láttam, hogy az új ízeket ismerőseim közül sokan elfogadták, de most már elmondhatom azt is, hogy később mindenki visszatér a hagyományokhoz, a hagyományos konyhához, a hagyományos ízekhez.
Jómagam is ennek a híve vagyok.
A Dunán, a Kövesben van egy hétvégi házunk, és a hatvanas években építettünk mellé egy kemencét. Abban főztük a szármát, azaz a töltött káposztát, a babot és egyéb finomságokat. Jutott belőle a szomszédoknak is, de haza is vittünk, ugyanis a férjem is, és én is munkaviszonyban voltunk, nem tudtam minden nap főzni, így a kemencében készített ételek a mélyhűtőbe kerültek, kiporciózva, és munkanapokon ezt melegítettem fel.
A kemencét tudni kell tüzelni. Édesanyám a kemence fűtését senkire sem bízta. Pontosan tudta, hogyan kell tüzelni, amikor a szobát kell felmelegíteni, hogyan amikor kenyeret sütött, amikor kalácsot, hogyan amikor babot vagy szármát főzött benne… Én ezt nem lestem el tőle. Legkisebb gyerekként nem is érdekelt, később pedig a tanulással voltam lekötve. Így a mi kemencénkben, amikor főztem, nem tudtam mennyire kell tüzelnem. Férjem vegyész volt, és hozott egy hőmérőt, amely nagy hőmérsékleteket is mért, így ellenőrizni tudtam a hőfokot. Mondta, hogy na most nem fog megégni a kenyér. Persze, volt amikor megégett…
Szeretem a paprikásokat. Épp vendégeket várok, és csirkepaprikást készítettem. Úgy, ahogy azt valamikor készítették. Nincs benne más, mint hagyma, fűszerpaprika, csípős, zöld paprika, só, és persze a hús. Mellé tésztát lehet főzni, de az elázhat, a belefőtt krumpli kimeredhet, ezért, de nemcsak ezért, hanem az íze miatt is, a legjobb a pirított tarhonya. Különösen jó, ha nem tudjuk, mikor érkezik a vendég, mert a tarhonya állaga megmarad.
Mondtam már, hogy szeretem a paprikásokat, mindenféle paprikást, a halpaprikást is. És állítólag, legalábbis a Kövesben azt mondták, hogy legjobban sütöm a halat. Ropogós, szálkával együtt elropogtatható.
És abban a Duna-parti kemencében fenséges krumplit is sütöttem. A félbevágott krumpli közepét kissé kivájtam, ebbe petrezselymet, fokhagymát tettem, és az egészet leborítottam egy szalonnaszelettel. És így néhány krumplit, attól függően, hány vendégünk volt. A szalonna ropogósra sült, átitatta a krumplit, és a szalonna alá rejtett ízek gazdagították az ételt.
Ha sokáig beszélgetünk, akkor eszembe jutnak még finomságok, amelyeket kedvelek. Például a rotyogtatott palacsinta. Kedvenc gyerekkori ételem volt. A túrós ételeket nagyon szeretem. A kapros túrós lepényt mindig imádtam. Anyósom ezt tudta, és az esküvőmre kapros túrós lepényt sütött. Mindenki elszörnyedt. Esküvőre túrós lepény!? Persze voltak ott különböző torták is, de a lepény volt a legjobb. Ma már nemigen készítek túrós lepényt, inkább túrótortát. Meg ha Kanadában vagyok az unokámnál, akkor krumplit sütök. Állítólag én tudom a világon a legjobban megsütni az újkrumplit. Ezt unokám állítja. Amikor nála vagyok, reggelire, ebédre, vacsorára ezt kéri. Mert én a krumplit is teljes odaadással, teljes énemmel készítem. Mert az ételt is, akármilyen egyszerű is legyen, pátyolgatni, ápolni kell. Csak akkor lesz finom.
