Penovác Endre festőművészt aligha kell bemutatnom olvasóinknak. Legalábbis festői világáról, munkásságáról, kiállításairól szólnom nem kell. Az elmúlt három évtizedben Endre színvilágával alaposan megismerkedhettünk. Ezúttal ismerkedjünk meg ízvilágával.
– Gyerekkoromban gyakran a nagymamához jártunk. Ő nagyon jól főzött, de időnként volt zöldbableves is. Sem én, sem az öcsém nem szerettük. Amikor nagymamánk megkérdezte, hogy miért, öcsém azt felelte, azért, mert barna ízű. Arra a kérdésedre, hogy a színek és az ízek között látok-e kapcsolatot, ez jutott eszembe. Különben erről soha sem gondolkoztam.
De hasonlítani tudnám az ízeket ahhoz, amit festek, vagy ahogyan festek…
Szeretem az ízeket. Az ízekben is a sokféleséget kedvelem, mint ahogy a festészetben is.
Képeimen a végletek találkoznak. A végletek között van az elvont, az ami az alkotásnak lelket ad, a színvilág minden skálájával. Nem szeretem magamat korlátozni. Vannak festők, akik csak tájképeket festenek, van, aki csak a csendéletet szereti, vagy a női alakokat. Érdeklődési köröm nem szűk, nem kapkodok az egyik témából a másikra. Mert szerintem a kép nem a témától jó.
És ahogy a festészetben széles a színskála, ugyanúgy gazdag az ízvilág is. A festészetben is, az ízek világában is ezt a végtelen teret kedvelem.
Nem nevezném magamat sem kimondottan húsevőnek, sem édesszájúnak. Azt sem tudnám megmondani, hogy az ételek közül mi a kedvencem. Ha engem halálra ítélnének, nem tudnék mit rendelni utolsó vacsoraként. Engem éhen akasztanának fel.
Sokan úgy is osztályozzák az embereket, hogy borivók, meg sörivók. Én mindkettőt szeretem. És azt iszom, ami jólesik. És ez nemcsak az ételtől függ, hanem a hangulatomtól, és sok minden mástól. És szeretem a pálinkát is. Azt magam készítem. Gyümölcsöm ugyan nincs, de megveszem. Például a barackot. A család a barackpálinkát szereti a legjobban. Közösen kimagozzuk, megérleljük a cefrét. De a szőlőt is leszemezzük. Tavaly sok alma termett, ezért almából is főztünk pálinkát. Persze előbb ledaráltuk. Hordóink vannak, és kedvünk ehhez a munkához, de kazánunk már nincs, a cefrét máshol főzzük ki. Pálinkáink festményeimmel együtt ott szerepelnek minden kiállításom megnyitóján, jut belőle a művésztelepekre, a haveroknak, a barátoknak is, és marad a családnak is.
Nem tudom, miért, de eszembe jutott egy hasonlat. Gyakran a mellemhez szegezik azt a kérdést, hogy kik a példaképeim, vagy kiktől tanultam, kiktől tanulok? Ezzel a kérdéssel mindig zavarba hoznak, mert soha se tudok egy-két nevet kiemelni. Több művész alkotásában találtam meg azt, ami tetszik, amit beépítettem a művészetembe. Ezért nagyon nehéz egy nevet kiemelnem. Az ételekkel, az ízekkel is így vagyok. Mit emeljek ki? Anyósom töltött paprikáját? Vagy a báránysültet? Édesanyám borsólevesét?
Ha az édes ételeket említem, határozottabb lehetek. Mindazt szeretem, ami mákos. A tésztát, a kalácsot, a rétest, a palacsintát…. És van egy különlegességem is, ami tulajdonképpen nem nagy találmány, de a magaménak vallom. Ez a másnapos mákos palacsinta. A frissen kisült palacsintát megtöltöm a mákos töltelékkel. Előzőleg valódi mákdarálóval megdarálom a mákot, ízlés szerint megcukrozom, és megtöltöm vele a még meleg palacsintát. Másnapra a palacsinta megdermed. Ha az ember megfogja a végét, az megáll. A benne levő mák és a cukor teljesen összeérik, és a palacsinta állaga sem puha már, hanem jó rágós. Több rágást igényel, így az ízek is sokkal jobban érvényesülnek, érezhetőek, mint a palacsinta friss állapotában.
Barátaimmal és családommal is megkedveltettem a másnapos palacsintát.
Néha főzök is, annak ellenére, hogy nem tudok. Például bográcsost a barátoknak. De ehhez nekem komoly háttértámogatásra van szükségem. Szerencsémre megvan. Mert, akinek olyan ügyes felsége van (Náray Éva – a szerk. megj.), mint nekem, az könnyen merészkedhet ilyen kalandba. Nemcsak azt súgja meg, hogy mikor, mit tegyek bele a bográcsba, hanem még oda is hozza azt nekem.
Egyszer Dudás Sándor barátommal, volt szomszédommal, közösen főztünk paprikást. A fosószilva alatt állt a bogrács, és egy szilva beleesett. Azt mondta a barátom, hogy ha beleesett, akkor tegyünk bele még. És egy maréknyit beledobott. Ennek a paprikásnak ez adta meg az egyediségét, ettől volt jó.
Ha egy kép túlságosan kiszámított, ami azt jelenti, hogy minden úgy sikerül, ahogy akartam, ahogy elképzeltem, akkor nem történik benne semmi nem várt, semmi véletlenszerű. Az ilyen alkotásomat nem nevezhetem remekműnek. A remekműhöz mindig kell valami nem várt. A birkapaprikásra is ez vonatkozik. Általában a főzőművészetre is. A főzés akkor művészet, ha teret tud adni a véletlenszerűségnek, a pillanatnak.
Mint ahogy kedvenc színem sincs, így kedvenc ízem sem. Ez mindig attól függ, hogy egy-egy téma, milyen színt kíván, melyik szín mellé mi a jó, hogy egymást éltessék.
A főétel után desszertet szolgálnak. Ez így van a színeknél is. A piros pipacsot a zöld háttérrel tudom kiemelni. A pipacs így él. A jól választott bor, a jól választott desszert is élteti a főételt…
(Dávid Csilla felvétele)
