Pravda László sokáig az újvidéki Pobedá ban dolgozott, de időben megérezte azt, hogy ez a valamikor messze földön is híres gyár tönkremegy, és pályafutását más vállalatoknál folytatta. Ma nyugdíjas, és ahogy mondja, felváltotta a nyolcvanat. Fiatal kora óta, akkor is, amikor még gyártástechnológiai tudását kamatoztatta, de ma nyolcvanéves nyugdíjasként is folyton azon töri a fejét, miképpen lehetne a körülöttünk levő dolgokat, gépeket, műszereket ésszerűbbé, jobbá, alkalmazhatóbbá tenni. A péterváradi Feltalálók és Újítók Szövetségé nek egyik legidősebb tagja.
A Szövetség elnökétől hallottam, hogy már a múlt század hatvanas éveiben a nap melegével szalonnát és tojást sütött barátainak, munkatársainak.
– Igen. Szerkesztettem egy kis tűzhelyet, amellyel a nap energiáját használtam fel a főzéshez. Vállalatom különböző folyóiratokat járatott, és egyikben láttam azt, hogy egy úgynevezett koncentrátor segítségével össze lehet gyűjteni a nap energiáját. Szerkesztettem egyet, amelyet egy lemez alá helyeztem. Ez volt a fűtőtest. A napfényt egy tányérszerű alkalmatossággal gyűjtöttem össze úgy, hogy a sugarakat a koncentrátorra irányítottam. A napenergia így felhevítette a lemezt, amelyen bármit meg lehetett főzni vagy sütni. Abban az időben ez mifelénk nagy csodának számított. Manapság már nagyon sok változata létezik a szoláris rezsónak.
Úgy tudom, hogy e kezdeti próbálkozás után több igen jelentős újítást végzett, nemcsak a Pobedában, hanem más vállalatoknál is. Ezen újításai közül néhányat szabadalmaztatott.
– A nyolcvanas évek elején szintén volt egy válság. Semmit sem lehetett külföldről behozni, tiltva volt a devizaforgalom. Ebben a helyzetben óriási gondja volt azoknak a gyáraknak, amelyek külföldi alkatrészeket használtak. Egy nap felkeresett a Forum kiadóház akkori műszaki igazgatója, Paszt Róbert barátom, és arra kért, hogy segítsek rajta. „Bezárnak, ha nem jelenik meg a Magyar Szó.” Mi a baj, kérdeztem tőle. „Elfogytak a tűim.” Hozott is magával egy tűt, amely a nyomdagép egy pirinyó alkatrésze volt, és amelyet annak idején külföldön vásárolt a cég. Készítettem szerszámot, és legyártottam neki néhány tűt. Ezután érkeztek megrendelések a belgrádi Borbából, Macedóniából, a ljubljanai Delótól.
A tűkből minden bizonnyal volt egy kis haszna.
– A tűkből nem, mert egyik nyomdának sem kellett egy két maroknyinál több. De egy nap megjelent nálam a vasúttól is egy ember, akit Robi barátom küldött. Arra kért, hogy őrajtuk is segítsek. A sínbuszokhoz lamella kellett nekik. Ez is külföldi alkatrész volt. Elfogadtam a munkát, legyártottam a szerszámot, és jó néhány próbálkozás és átalakítás után sikerült elkészítenem a behozatali lamella mását. Ezt a munkámat is szabadalmaztattam, és meg is kaptam rá a szabadalmat. Mondhatom, hogy csak ebből a szabadalmamból volt hasznom. A többi nem hozott hasznot. Mert ha az újító szabadalmaztatni akarja munkáját, ezt megteheti, de nagyon sok pénzébe kerül. El kell készítenie a prototípust, majd ki kell fizetnie az évi illetékeket. Ez nem kevés pénz.
Nyolcvan évesen is tervez, feltalál, ötleteket gyárt. Melyek a legújabbak?
– Van egy ötletem, ám azzal azt hiszem elkéstem. A különböző tévé és mobiltelefon antennákat légballonra szerelném, amelyen sokkal magasabbra lehetne emelni, mint a mostani, földre rögzített oszlopokon. Ezzel a megoldással lekéstem, mert újabban mindenki a műholdakra kapcsolódik. Ez ugyan sokkal drágább megoldás, mint az enyém, de biztosan közelebb áll a pénzes emberekhez. Egyébként vannak megoldásaim a hullámgenerátor ésszerűsítésére is, de manapság a fiatalok körében népszerű gördeszka sem kerülte le a figyelmem. Ennek újításáról azonban még nem árulok el semmit.
Különböző antennákat hordozó légballon (Fotó: Dávid Csilla)
