Varga Nagy József és felesége, Kornélia 22 éve házasok, és hat fiúgyermeket nevelnek együtt: a legidősebb, István már nagykorú, a legkisebb pedig még mindössze hároméves. A szülők legnagyobb problémája, hogy jelenleg mindketten munkanélküliek, s a család az év eleje óta egyik napról a másikra él. Az ő szavaikkal élve: nem azért vállaltak ekkora családot, hogy azután ebbe „kapaszkodjanak”, mindkét szülőnek van középiskolai végzettsége, egyetemre, főiskolára is jártak, és munkahelyük is volt. Sosem éltek fényűző életet, de még ez az apró biztos pont, a havi fix is már a múlté. Kornélia kereskedelmi szakon járt főiskolára, de végül munkát az angol és német nyelvtudásával szerzett, Magyarkanizsán és a község több iskolájában is tanított, ám mivel a végzettsége nem volt megfelelő, mindig meghatározott időszakra kapott munkát. Később beiratkozott egy magánnyelviskolába, így elvileg alsóban taníthatna angolt, ám az iskolában hiába érdeklődött, nem tartanak már igényt a munkájára. A legkisebb fiú, Gergely születése óta így nincs munkahelye. József építésztechnikusnak tanult, a Szabadkai Műszaki Szakfőiskolára járt, de végül alig néhány vizsgát hátrahagyva nem szerzett diplomát. 1985-ben kezdett dolgozni egy helyi tervezőirodában, ahol akkor 32 munkást foglalkoztattak, 2014 decemberében azonban a céget bezárták, József utolsó, egyedüli alkalmazottként dolgozott már akkor. Harminc év után az apa nehezen viseli az áldatlan állapotot.
– Van, hogy én készítem a reggelit, aztán a gyerekek indulnak az iskolába, én meg… maradok – meséli József, aki sok sorstársához hasonlóan arra kényszerült, hogy szinte őszülő halántékkal járja a munkaközvetítő és a betegsegélyező bürokráciájának útvesztőit. – Mondták, hogy hamarosan lesz állásbörze, és írjak pár önéletrajzot, de hozzátették, hogy azért ne legyenek nagy elvárásaim.
Egyedül a legidősebb fiúnak sikerült munkát találnia, kádakat műgyantáz, de pillanatnyilag még a hat hetet késő fizetésére vár. Ő sem a szakmájában dolgozik, gépésztechnikus – számítógépes szerkesztőként végzett a középiskolában. Lénárd 19 éves, és egyetemre készül, emellett az iskolán kívül ő is dolgozik, egyik tanára asztalosműhelyében segédkezik, ami hasznos tapasztalat, hiszen faipari mérnök szeretne lenni. A 16 éves Szilárd és a 14 éves Attila mindketten iskolások, a 9 éves Gábor pedig még csak alsó osztályos, s őket követi még a legkisebb, Gergely, aki csak négy év múlva kezdi az első osztályt.
Bár régebb óta küszködnek anyagi gondokkal, de arra a kérdésre, hogy voltak-e már rosszabb helyzetben, azt felelik, talán még a háború idején sem éltek ilyen rosszul. A kilátástalan helyzet ellenére azonban a szülők és a fiúk is tudnak mosolyogni, olykor még önmagukon is, ám mikor a gyerekek elmennek, a szülők elmondják, hogy természetesen van ebben tudatosság is, hiszen nem szeretnék, ha ez a bizonytalanság átragadna rájuk. Mégis, ha nem is mondják ki, akadnak jelek, például a félévkor színkitűnő bizonyítványt hozó Gábornak azóta már egyes és hármas osztályzat is került a naplóba. Az anyuka igyekszik oldani a feszültséget, és amin lehet, azon spórolni.
– Nem járunk fodrászhoz, én vágom a haját mindenkinek, ruhát varrok, de cipőket is foldoztunk már együtt – a legidősebb fiunknak 46-47-es a lába, egyébként is nehezen talál lábbelit –, s ha valami elromlik, az is ránk vár. A műanyagot gyűjtjük, bármerre járunk, hiszen ha végleg kimerülnek a tartalékok, akkor annak kilójáért mindig kapunk 30 dinárt, és két kilóból már legalább futja egy kenyérre vagy egy kiló lisztre, esetleg krumplira – mondja Kornélia olyan sugárzón, mintha négyes lottótalálat volna mindez. – Sok segítséget kaptunk már szervezetektől, ruhákat például, vagy az önkormányzat nagycsaládos kártyája is segítség, hiszen a fiúk ingyen sportolhatnak, és talán egyszer fél áron egy színházi előadást is meg tudunk majd nézni. Nemrégiben elpusztult a mosógép, nyolc emberre kézzel mosni, főzni a ruhákat pedig képtelenség. Ígéretet kaptunk egy mosógépre Žednikről, de a szállítást nem tudtuk megoldani, így ez függőben maradt. Az egyik legnehezebb dolog, amit el kellett fogadni, az a népkonyha volt. Először borzasztó kellemetlen volt, hogy életerős, épkézláb emberek, mint mi, megyünk oda enni. De valóban könnyebb volt arra gondolni, hogy egy gonddal kevesebb, nem kell azon aggódni, mit adok a gyerekeknek.
A szülők szem előtt tartják, hogy gyerekeiknek azt mutassák, nincs lehetetlen, amikor arra célzok, milyen segítségre volna szükségük, mindketten a munkát említik. És a beígért mosógép is ideszállítása vár.
Rábeszélésemre megadják a telefonszámot, hogy aki személyesen szeretné velük felvenni a kapcsolatot, megtehesse a 064/307-5396-os számon.
