Merjünk megállni és kérdéseket feltenni (Szabó Anikó)
Üveges Andrea topolyai származású, Pécsett élő hittanár, mentálhigiénés szakember, a Pécsi Hittudományi Főiskola mentora. Egyetemi tanulmányai végén írt szakdolgozatában a halál témakörét vizsgálta, annak teológiai, társadalmi és liturgikus vetületét mutatta be.
Beszélgetésünk apropóját a közelgő mindenszentek és halottak napja képezi.
– Folytonos küzdelmet vívunk a halál, a fájdalom elfogadása ellen, ugyanakkor annak elfogadásáért is. Ez a felismerés vezetett ahhoz az elgondoláshoz, hogy diplomadolgozatomban a halál témakörét vizsgáljam. Fontosnak tartom, hogy napjaink „túlcivilizált” kultúrájában szembenézzünk az elmúlás misztériumával is. Merjünk megállni és kérdéseket feltenni, hogy ráeszméljünk végre: az élet szentség, jel, amely túlmutat önmagán. Korunk nem hangsúlyozza annak fontosságát, hogy szükséges felkészülnünk a halálra. Sőt, igyekszik az elmúlás tényét is „elkendőzni”. Egyre inkább elfelejtjük, hogy a halál része életünknek, benne nem csupán véget ér, de beteljesedhet földi létünk – szögezte le beszélgetőtársam, majd a test és a lélek egységének megvalósulásáról értekezett:
– Fontos kiemelnünk, hogy az egyházi tanítás szerint nemcsak a lélek, hanem a test is jellemzi az embert. Ez a felfogás ellentétben áll azzal a középkori nézettel, miszerint a test tisztátalan, háttérbe kell szorítani. Mivel a test is Isten teremtménye, így az is szent. Az élő testünk iránt fokozottan kell felelősséget gyakorolnunk, de a halott ember teste iránt is tiszteletadással tartozunk. November másodikán, halottak napján ez utóbbi gesztus érvényesül. Míg mindenszentek azon szentek ünnepe, amelyekről az egyház más kiemelt napon nem emlékezik meg ünnepnap formájában, halottak napján a hozzánk közel álló szeretteinkre emlékezünk. Keresztényi felfogásunk alapja a halál utáni életbe vetett hit. Halálunk után testünk és lelkünk különválik. Testünk elporlad, de feltámadni mégis egy Istennel kapcsolatban lévő, megdicsőült testben fogunk, tehát nemcsak lélekben valósul meg az új élet.
– A 19–20. század fordulóján bekövetkezett városiasodás nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a társadalomban megkezdődjön az individualizálódás. A korábbi hagyományos paraszti kultúra közösségközpontúságával szemben egyre inkább az egyén kerül a középpontba – fejtette ki a kutató, amikor a halál individualizálódásának jelenségét magyarázta. Beszélgetésünk folytatásában a mai kor emberének halálhoz és a haldoklóhoz való viszonyát elemezte, majd napjaink halálszemléletét a hagyományos paraszti halálértelmezéssel állította párhuzamba.
– Mivel az ember a halál folyamatát megállítani, visszafordítani nem tudja, ezért vereségként éli meg azt, ha valakit meghalni lát környezetében. Ez az érzés elbizonytalanítja az embert, többé már nem tudhatja önmagát a megmentő szerepében. Ezért, hogy elfeledje kudarcát, inkább nem néz szembe többé azzal, ami legyőzhetné őt. Ahogy korábban pl. a szexualitás, érzésem szerint manapság a halál ténye és a haldoklás folyamata kezelendő tabuként. A szeretett személyt gyászoló gyászmunkájának egyik állomása például az, amikor kifejtheti azokat a belső tartalmakat, amelyeket a veszteség kiváltott. A hagyományos paraszti kultúrában például a gyászmunka része volt a háznál való ravatal gyakorlata, a nyitott koporsó tényezője. A temetés közösségi aktusa is a gyászban való tudatos jelenlétre utal. A ,,modern ember” számára nincsenek meg azok az alapvető tájékozódási pontok, amelyek útmutatást adhatnának ahhoz, hogyan is gondolkozzon helyesen a halálról. A paraszti kultúra a közös szokásrendszer kialakításával is segítette tagjait ebben. Figyelmeztető jelként kell értékelnie egyházunknak, hogy ma sok ember számára a vallás sem ad megnyugtató feleletet az egyén halállal kapcsolatos kérdéseire. A keresztény egyházak ugyanis ritkán hangoztatják a halállal, örök élettel kapcsolatos problémákat, így meg sem válaszolhatják a hívekben felmerülő kétségeket. Nem úgy, mint egyes új vallási jelenségek, szekták, amelyek lényegre törő, kész válaszokkal állnak kérdező híveik elé.
– Emberi egzisztenciánk a jövőre irányul, a jövő pedig nem képzelhető el remény nélkül. A személy ennek erejéből tud felülkerekedni a nehézségeken és megpróbáltatásokon, ezáltal tud értelmet találni szenvedéseiben és halálában. A remény ugyanis akkor a legerősebb, amikor a teljes pusztulással, a visszafordíthatatlan elmúlással kell szembenéznie.
