Az idei felsőhegyi birkanyíróverseny szervezésben és színvonalban kétségkívül elmaradt a korábbiaktól; az aratóünnepséget Tornyoson rendezték meg, pedig két évtizeden keresztül rendszeresen Felsőhegyen tartották; még nem lehet tudni, hogy mi lesz az őszi kukoricanappal. Korábban mindhárom rendezvényt a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület szervezte meg, majd a községi turisztikai szervezet is bekapcsolódott. Szinte mindig több ezer érdeklődő kísérte a rendezvényeket, esetleg a legfiatalabbat, a kukoricanapot kevesebben.
A múlt évi Kárpát-medencei Aratóünnepség több szempontból is kivételesnek mondható: minden rekord megdöntésére törekedve 103 aratócsapat versenyezett, mintegy 150 csapat főzött, a három napig tartott programoknak pedig megközelítőleg tízezer résztvevője: versenyzője és nézője-szurkolója volt. Ilyen előzmények után igazán szembeötlő a leépülés. Állítólag a tornyosiak meg is lepődtek, hogy hozzájuk került a rendezvény – érthetően sokkal kisebb érdeklődés mellett, mint korábban Felsőhegyen.
A Petőfi Sándor Művelődési Egyesület megalapítása – 1988 óta működik, és két évvel később jegyezték be – Ősz Szabó Imre nevéhez fűződik, s azóta ő az elnöke. Majdnem fél éve már, hogy az egyesület aktivistáinak összejövetelén megköszönte a munkát, amit sokan úgy értelmeztek, hogy lemondott tisztségéről. Állítólag csak a szándékát jelezte, de vállalta, hogy az év végéig marad. Mindenesetre a szakosztályok, együttesek sem úgy működnek, mint régen, vagy gyakorlatilag megszűntek, tehát nem csupán a tömegrendezvényekről van szó. Felsőhegy mégis ezek által építette ki kapcsolatait számos külföldi, elsősorban magyarországi településsel. A szemmel látható leépülés, a bizonytalanság, a visszás helyzet nem sok jóval kecsegtet, ezért fordultam az elnökhöz magyarázatért.
Ősz Szabó Imre elmondta, hogy több oka is van a visszaesésnek. Az egyik a tavalyi aratóünnepséggel kapcsolatos, amelynek költségei megközelítették a kétmillió dinárt. Ebből jelentős értékű terméket ajándékoztak a védnökök, a tartományi kormány pedig félmillió dinárral támogatta a rendezvényt. A megkésett átutalás komoly gondot okozott, de még nagyobbat az, hogy a zentai önkormányzat az ígért száztíz ezer dinárból csak ötvenezret fizetett ki. A Severtransnak adósak ezzel a pénzzel (most már a kamattal is). Az ígéret megvan, hogy a községi központból megkapják az összeget, a szállítóvállalat várt is tavaszig, majd bíróságra került az ügy.
Az elnöknek az sem tetszik, hogy az aratóünnepség már-már rendszeresen pártpropagandává vált, vagyis ilyen célra is felhasználták. Megjegyezzük, hogy ez nyilván a támogatásokkal is kapcsolatban áll.
A harmadik gond, hogy az elnök szerint a helyi közösség vezetőségétől (bár ő is tagja a tanácsnak) és elnökétől még erkölcsi támogatást sem kapnak. Pedig igyekeztek valamilyen értéket is hagyni a rendezvények után. Még a háborús években kezdték a parkrendezést, magyarországi pályázati pénzből tatarozták a művelődési otthont (most elégedetlenek a használati szabályaival), felépítették a szabadtéri színpadot, s mindezek után az egyesület megszűnése fenyeget.
Amikor azt kérdeztem, hogy marad-e Ősz Szabó Imre az elnök, azt a választ kaptam, hogy az tarthatja vissza, ha úgy látja, hogy az egész egyesület léte forog kockán.
A művelődési egyesületben Ősz Szabó Ferenc a sakk-klubot irányítja, és elsősorban neki köszönhető a birkanyíróverseny létrejötte, emellett csapatával itthon és Magyarországon mintegy negyven aratóversenyt – volt olyan év, amikor hétből hatot – nyert meg. Az idén az ő búzatábláján kaszáltak a tornyosi verseny részvevői. Persze másban is segített, javarészt ő szervezte a csapatokat. A következőket mondta:
– Könnyen megtörténhetett volna, ha nem hagyom meg a parcellát, elmarad az idei aratóverseny. Nem szerettem volna, ha megszűnik. A szervezés elfogadható volt, de az a véleményem, hogy kissé idegennek érezték az aratóünnepséget a tornyosiak és a zentai társszervezők is. A lelkesedés hiányát tapasztaltam, mert a rendezvénnyel hetekig együtt kell élni, hogy igazán sikeres legyen. Abban biztos vagyok, hogy teljes bukást jelentene, ha minden évben másik faluban tartanák az aratóünnepséget, egyértelmű, hogy vissza kell hozni Felsőhegyre, ha meg akarjuk tartani. Természetesen nem a tavalyi szinten, hanem kevesebb csapattal – a korábbi években is a Dužijanca után ez volt a legnagyobb aratóünnepség Vajdaságban. Az érdeklődésben Zenta közelsége is szerepet játszhat, meg a húsz év alatt kiépített itthoni és külföldi kapcsolatok és megszerzett tapasztalatok. Valóban rendszeresen falba ütközünk. Akkor még könnyebb volt támogatókat szerezni, amikor nem magánosították a vállalatokat, de talán rájönnek vagy megértik a helyi és a zentai vezetők is, hogy segítségük nélkül nem lehet fönntartani a nagy hagyományápoló megmozdulásokat.
