„Bosznia az utóbbi negyven évben kétszer veszített, miközben szomszédjai a Száván és a Drinán túl a szabadságuknak örvendettek. Először muszlim édesanyját, Törökországot veszítette el, hogy aztán elveszítse keresztény atyját, Ferenc József császárt is, és jóllehet némelykor se anyjának, se apjának nem sok hasznát látta, mostanra árva maradt erősebb szláv testvérei között, akik majd, kezdetben úgy látszik, nagyobb darab kenyeret vesznek el maguknak, őt pedig úgy fogják kezelni, mint egy törvénytelen gyereket, annak a két mélységes gyalázatnak az ivadékát, amelyektől, íme, népi fölkelések és világháborúk révén hősiesen megszabadultunk.”
...néhány jergovići gondolat Boszniáról, az egyik főhős szájába adva a második világégést követően.
Megpróbálok most egy szabatos, a szó klasszikus értelmében vett könyvajánlót írni erről a nem mindennapi műről, olyat, ami nem kritika vagy recenzió, hanem ahogyan egy jóbarátomnak mesélném el röviden; ugyanakkor túlzott lelkendezés nélkül (amire ugye ugyancsak hajlamos vagyok) – ez lesz a keményebb dió…
Mert hogy egy hónappal az elolvasása után is alig vagyok képes elhinni, hogy Andrić és Márquez óta képes egy író ilyen Csodát papírra vetni. A szarajevói születésű, horvát Miljenko Jergovićnak sikerült 2005-ben, amikor a klasszikus Mese már jócskán haldokolni látszott, ha a legkiválóbb krimiket és kalandregényeket nem számítjuk. Ez viszont se nem krimi, se nem kalandregény – noha kalandban nincs itt hiány egy szemernyi sem. Ráadásul láthatólag nem is esett nehezére megalkotnia ezt az opust. Gördülékeny, pazarul olvasmányos, és megírni legalább olyan élvezetes lehetett, mint elolvasni. Szabadon áramlanak benne a szorosabban vagy lazábban összefüggő történetek, könnyed hangvétellel és súlyos mondanivalóval, miközben megelevenedik egy ország távoli és közeli, századokon átívelő igaz történelme. Falod, mint a legízletesebb baklavát, aminek édességét olykor rézdzsezvában főtt, igazi török kávé zamata ellensúlyozza. Belebizseregsz, és nem tudod eldönteni, szaporán lapozz-e, mivel leköt a történet, vagy mélázgass el minden sora felett, mely elgondolkodtató bölcsességekbe mártott... Nem, nem egyszeri elolvasásra ajánlom. Semmiképp.
Három fő narrátora van a regénynek – noha olykor természetesen mások ajkain keresztül is elregélnek egy-egy esetet vagy sorsot. Az idődimenzió rendkívül tág. Egyikük, a 18. században élt kreševói katolikus szerzetes, Marijan, kinek kolostora leégett, és társaival kénytelen a pajtában és az istállóban meghúznia magát, mindaddig, míg a török hatalom „lassú bürokratái” jóvá nem hagyják a kolostor újjáépítését. Másikuk a hadipilóta Željko, aki a második világháborúban kialakult új, fasiszta horvát hatalom kötelékeiből átszökik a brit légierőhöz, s így kénytelen a saját szülőföldjét, például Szarajevót is bombázni a háború vége felé. A harmadik fő narrátor Šimun, a légófelügyelő, aki a világégés utolsó légitámadása idején a légoltalmi pincében húzza meg magát társaival, és ahol még a becsapódó bombák veszélyéről is szinte megfeledkezik – hiszen saját démonaival küzd meg éppen. Mint fentebb említettem, mindhárom szálon egymással ölelkező történetek tömkelege sorjázik, ugyanakkor rendkívül egyedi és különös az idő múlása a történetszálakat összehasonlítva: Marijanék esetében hónapok, évek múlnak el – a lomha oszmán időnek megfelelően –, Željko „ideje” hetekre, hónapokra tagolódik, Šimunék pincéjében viszont csupán a percek telnek csigalassúsággal – miközben a felettük emelkedő épület felé zuhan, csak zuhan egy bomba…
A lenyűgöző történeteken keresztül életre kel egy rendkívül összetett nemzetiségű és vallású ország sorsa; horvátok, muszlimok, szerbek, svábok, zsidók életének keserédes, legtöbbször megrázó eseményei. De a szerző állásfoglalása egyértelmű: nem nemzetek és vallások léteznek elsősorban, nem ilyen-olyan (politikai) hatalmak – ez csak a felszín –, hanem emberek. Akik lassanként válhatnak „jóvá” vagy „rosszá”. Mindenfélévé. De egy bizonyos szint felett lélek és lélek találkozása között már nem létezhet akadály. Tartozzon bármely néphez, felekezethez, egyéb csoporthoz a „gazdája”.
Mint ahogyan Marijan szerzetes is megjegyzi egy helyütt Szarajevó kapcsán: „Szarajevóban, amikor megszületsz és fölnézel a magasba, oda, ahol a mi Atyánk trónol, pár lábnyival az ég alatt, a dombtetőkön és a zöld domboldalakon a halottak kőbélyegeit fogod látni. Itt velük nőnek fel a gyerekek, a temetők tövében válnak jó, rossz vagy mindenféle emberré. Sehol nem volt olyan közeli és jelenvaló a halál, és szebb a magasságokban, gloria in excelsis Deo, és ha százszor is más hitű és hitetlenségű, és ha százszor is tudjuk, hogy az Atyába, Fiúba és a Szentlélekbe vetett hit az egyetlen igaz hit, nagy bajban van az, aki Szarajevóban a török temetők között nem látja meg Istent.”
