Amikor bekapcsoljuk a tévét, a rádiót, vagy beleolvasunk valamelyik napilapba, hetilapba, háborúról, erőszakról, gyilkosságról, vádaskodásról és rengeteg szenvedésről, áldozatról olvasunk. Az ember, aki a tudományok világában bámulatos dolgokat fedez fel és alkot, a teremtés koronája mintha nem akarna tudni a toleranciáról.
A latin eredetű szó elsősorban türelmességet jelent például mások véleménye, vallása, világnézete, etnikai vagy vallási hovatartozása iránt. Nemcsak a politikusok, hanem mi, egyszerű emberek is szeretjük hangoztatni, hogy szükség van a kölcsönös megértés és tisztelet alapjára a kapcsolatok minden formájában, barátok, családtagok, munkatársak, kollégák… között. A szakemberek megmagyarázzák nekünk, s mi megértjük, elfogadjuk, hogy a tolerancia nem azt jeleni, hogy egyetértünk a másfajta gondolkodással, hanem hogy elfogadjuk a mások másságát.
Lépten-nyomon azonban arra döbbenünk rá, hogy ezt a toleranciát mi másoktól várjuk el. Az idősek a fiataloktól, a fiatalok az idősektől, felettes a beosztottjától, a munkás a főnöktől, nő a férfitól, férfi a nőtől, és sorolhatnánk a végtelenségig. Sőt meg is tudjuk magyarázni, bennünket miért illet meg a toleráns viszonyulás.
És erőszakkal teli világunkban egyre többet beszélünk ennek hiányáról, fontosságáról. Minden szinten tapasztaljuk, milyen következményei vannak az intoleráns viselkedésnek: gondolatoknak, szavaknak és tetteknek vallási, politikai és egyéb vonatkozásban. A túlzott tolerancia viszont az, amellyel ártunk magunknak, másoknak és a közösségnek, ha például megengedjük, hogy mi vagy mások a megalázás, kizsákmányolás és erőszak áldozatai legyünk.
A kultúrák, vallások békés együttélése, vagy a hétköznapi társas kapcsolatokban az első lépés jogával éljünk. Ne várjunk a másikra, mert talán késő lesz, és a kapcsolatok teljesen elmérgesedhetnek. Ne várjuk a karácsony ünnepére, hogy az ellenségnek megbocsátást, az ellenfelünknek toleranciát, a barátunknak a szívünket, a vásárlónak a szolgálatot, mindenkinek emberszeretetet, minden gyereknek jó példát, önmagunknak tiszteletet ajándékozzunk.
A toleranciát – a konfliktustűrő képességet, a jogegyenlőség elfogadását és az erőszak elutasítását – tanulni lehet és kell is kora gyermekkorunktól. A tűrés, béketűrés, türelem, türelmesség, megértés ápolása, gyakorlása nélkül mi magunk is elviselhetetlenek leszünk mások számára. Dale Carnegie a Sikerkalauzban írja: „érzelmi lények vagyunk, akikben hemzsegnek az előítéletek, és akiket büszkeség és hiúság kormányoz, és minden vitát megnyerhetünk, amit el sem kezdünk”. Sőt mindenkitől tanulhatunk. Khalil Gibran csendet tanult a beszédesektől, toleranciát a türelmetlenektől, kedvességet a durváktól.
Ahogy leülünk, felállunk, belépünk, kilépünk, sóhajtunk, gondolkodunk, beszélünk vagy hallgatunk, teszünk-veszünk, különbözünk a másik embertől. Mások a szokásaink és az anyanyelvünk, képességeink, értékeink és ízlésünk. Más a politikai meggyőződésünk, és más csapatnak szurkolunk. A megélt különbözőségek bizalmatlanságot, félelmet, sőt erőszakot szül(het)nek. Beskatulyázzuk-e az embereket, mert arra neveltek, hogy csak a „magunk fajta, jó” emberekkel barátkozzunk? Másoktól pedig kicsit elzárkózzunk, csak azért, mert ők tanultabbak, műveltebbek, gazdagabbak, szegényebbek, valamiben sokkal vagy kevésbé ügyesebbek, mint mi, irritálnak bennünket a kultúrákból fakadó különbségek, nem tudunk a közös értékekre vagy érintkezési pontokra összpontosítani. És mindenáron versenyezünk a házastársunkkal, testvéreinkkel, szüleinkkel, barátainkkal, ezt tesszük a munkahelyen. Lenézzük, kirekesztjük az életünkből azokat, akik valamilyen okból nem tetszenek nekünk, vagy egyszerűen kerüljük a társaságukat. Mások, a toleránsabbak bevallják: nem szívlelnek egyes embereket, nem csinálnak azonban abból ügyet, hogy azok másmilyenek. A legtoleránsabbak tiszteletben tartják a másik ember másságát, sőt tanulnak tőle, és úgy érzik, hogy gazdagodnak, amikor a társaságában vannak.
Ha egészséges az önértékelésünk, van önbizalmunk, biztonságunk, kellő tisztelettel tudunk tekinteni a másik emberre. Amikor viszont félelem, bizonytalanság emészt bennünket, könnyen elfogy a türelmünk és az együttérzésünk a másik ember iránt, aki külön világ a maga másságával, és akkor csak a saját igazunkért harcolunk, és veszítjük erőnket. Következményei a romok: válás, megszakad a barátság, háborúba keveredünk. Körülöttünk elégedetlenné válnak az emberek, kerülik a társaságunkat, mi pedig bezárkózunk.
Férj és feleség, ha őszinte, bevallja, hogy házastársa idegesítő tulajdonságai szinte naponta megindítják a házi lavinát. Pedig valójában a düh, a magával való elégedetlenség az, ami munkál benne – mert nem alszik bennünk a kisördög. Aki ezt felismeri és bevallja, megismeri önmagát és másokat is, sőt megérti és el is fogadja. Elgondolkozhat azon, mi okból fontos neki, hogy a házastárs egy-egy tulajdonsága ne irritálja, és hogy miért idegesíti. Talán csökkenteni kell a másik ember iránti elvárásainkat. Amíg nem tudjuk beleképzelni magunkat mások helyébe, nem is érthetjük meg, a másik mit gondol, mit érez. Empátia és alkalmazkodás nélkül nincs tolerancia.
A számunkra fontos személyről tudjuk, miért tiszteljük, becsüljük, miért éppen vele élünk. Tudatosítjuk, hogy a gyarlóságai ellenére számos, számunkra értékes tulajdonsága van. S természetesen az erényei mellett eltörpülnek azok a jellemvonások, amelyek gyakran kiborítanak minket.
Mi sem vagyunk tökéletesek, a mennyei Atya azonban, aki mindannyiunk Atyja, állandó tisztelettel, szeretettel és megbocsátással siet elénk. Önbizalmunk erősítésén fáradozva mi is egyre toleránsabbakká, nagyvonalúbbakká válhatunk, ha pillanatnyi „kis győzelmeinket”, amelyeknek túlzott fontosságot tulajdonítunk, azzal a sikerrel helyettesítjük, amely csak tőlünk és Istentől függ. És ha őszintén belegondolunk, mit jelentene más cipőjében járni a rögös úton, megértőbben viszonyulnánk hozzá és azokhoz, akikhez a küldetésünk szól.
