A közmondás szerint senki sem lehet próféta a saját hazájában. Nos, ez hatványozottan érvényes a szerbiai építőiparra. Az egykor igen fontos gazdasági ág képviselői már évek óta siránkoznak és követelőznek, s jórészt igazuk is van, hiszen az utóbbi negyed században hazai területen alig akadt munkájuk. Ennek ellenére a mindenkori kormány szinte erőltette, hogy külföldi kivitelezők dolgozzanak az ország kétségkívül legnagyobb beruházásán, a 10-es és a 11-es közlekedési folyosón. Pedig temérdek mennyiségű pénzről van szó, s az említett projektum megfelelő színvonalon és határidőre való befejezése az EU számára is fontos lenne, mivel Szerbián keresztül vezet Nyugat-Európa és a Közel-Kelet közötti legrövidebb út. Több szerződést is kötött(ek) az osztrák Alpina nevű céggel, s ahogyan ez általában lenni szokott, többször is alaposan „befürödtek”. A „leghangzatosabb” összetűzés a beskai híd körül alakult ki, ahol a kivitelező, különféle pótmunkákra és pluszköltségekre hivatkozva, 100 millió euróra akarta perelni a szerb államot. Valószínűleg sosem derül ki, hogy mi lett volna a jogvita vége, mivel az Alpina a közelmúltban egyszerűen csődöt jelentett.
A Pirot és Dimitrovgrad közötti pályaszakasz tehát kivitelező nélkül maradt. A čačaki illetőségű, még a saját szülővárosában is osztatlan népszerűtlenségnek „örvendő”, de a különféle botrányai ellenére is helyén maradó közlekedési miniszter a napokban a tévé kamerái előtt meglehetősen dölyfösen kijelentette, hogy az egész hercehurca nem hat ki a munkálatokra, hiszen az említett építőhelyeken folyik a munka, s „aki nem hiszi, menjen oda és nézze meg”.
A botrány tehát jelen van, s nagy kérdés, hogy Szerbiának sikerül-e visszaszereznie az Alpinától a 60 millió eurós kinnlevőségét.
Mindez mellett hatalmas gondot jelent az autóút további építése. Nem tudni, hogy miért, de eddig az érdekelt vállalatok, de a szakemberek is mélységesen hallgattak arról, hogy Szerbiában (még mindig) léteznek olyan építőipari cégek, amelyek egy konzorciumba tömörülve felvehetnék a versenyt akár a külföldiekkel is. Közülük is legnagyobb az Energoprojekt, amely jelenleg tizenkilenc(!) országban van jelen, csak éppen itthon nem kap megfelelő megbízatást. Nem elhanyagolható a többieknek szakmai tekintélye sem, hiszen Ázsiában és Afrikában számos építőhelyen hallani szerb szót.
Okkal lehetne feltenni a kérdést: miért „menekülnek” saját hazájukból a szerbiai útépítő és egyéb építő vállalatok? Nos, a válasz meglehetősen összetett, de nyilván egyik okot abban kellene keresni, hogy a külföldi megbízók esetleg rendszeresen fizetnek nekik, míg az itthoniak az államtól a Szerbia útjain át a fővárosig dinármilliárdokkal és eurómilliókkal tartoznak az elvégzett munkáért. A cégek munkásait pedig valamiből fizetni kell. Ezért – úgy tűnik – jobbnak látták, ha nyakukba veszik a világot és olyan államokban vállalnak munkát, ahol nem csak igével él az ember.
Pedig a jelek szerint már a közeljövőben nagy szükség lesz rájuk, hiszen az osztrák cég kivonulása után meglehetősen nagy űr keletkezik. Persze lehetőség van újabb nemzetközi versenytárgyalás kiírására, és kivitelezők felfogadására ismét a határokon túlról, de mi a biztosíték arra, hogy a szerb állam nem fog ismét „vékony jégre” tévedni, s bizonyos idő múlva újból futhat a pénze után, miközben az évek óta nagy mellénnyel bejelentett és azóta is az ország fejlődésének zálogaként emlegetett 10-es és 11-e közúti folyosót a nemzetközi fuvarozók messze elkerülik, s a használatáért járó pénzt az orrunk elől viszik el Romániába és Bulgáriába.
A kérdések kérdése azonban továbbra is felettünk lebeg: ha ezek a szerbiai útépítő vállalatok külföldnek jók, miért nem felelnek meg a hazai követelményeknek?
Megtörténhet, hogy azért, mert nem szívesen adnának sápot az esetleges megbízóiknak?
