A napokban a leendő pénzügyminiszter a tévé nagy nyilvánossága előtt egyértelműen kijelentette, hogy Szerbia gazdasági-pénzügyi szempontból végleges válaszúthoz érkezett: vagy mélyreható változtatásokra szánja el magát, vagy menthetetlenül elsüllyed a szegénység posványában. A riporteri kérdésre elsődleges feladatként említette az állami bevételek növelését és a kiadások drasztikus csökkentését. Az utóbbiak elsősorban azokat a közvállalatokat érintik majd igen fájdalmasan, akik jószerivel évtizedek óta a költségvetés, tehát az adófizetők számlájára viszonylag jó módban éltek.
Azt ugyan nem mondta, de a nyilatkozatának lényege, hogy pénzre, nagyon sok pénzre van szükség.
Korábban a sajtó bizonyos találgatásokban arról cikkezett, hogy az akkor még nem ismert jelöltnek igen gyorsan kétmilliárd eurót kell szereznie, ha el akarja az ország kerülni a csődöt és a görög forgatókönyvet. Nos, ennyi pénzt nemzetközi szinten ugyan fel lehet hajtani, csak nagy kérdés: milyen feltételekkel? Ezzel szemben a kormány annyi, elsősorban katonai vagyonnal rendelkezik, hogy a szükséges összeg sokszorosát össze lehetne lapátolni, ha a rendelkezésre álló, de már évek óta kihasználatlan katonai létesítményeket értékesíti.
Mivel a hadseregről van szó, annak „belső ügyeit” mindegyik ország, így Szerbia is, igen diszkréten kezeli. Ennek ellenére kiderült, hogy több mint 650 ezer épülettel, ezen belül 107 ezer lakással 15 ezer ügyviteli helyiséggel, 884 ezer hektárnyi termőterülettel, csaknem egy millió hektár erdővel és több mint 4 milliárd négyzetmétert kitevő, beépítésre alkalmas telekkel rendelkezik.
A szakemberek kiszámították, hogy a teljes és kihasználatlanul álló vagyon értéke jócskán megközelíti a 200 milliárd (!) eurót. Ennek jelentős részét értékesíteni lehetne vagy bérbe kellene adni. Valószínű ugyanis, hogy a mostani, nagyjából 35 000 főt számláló hivatásos seregnek aligha lesz szüksége az elhagyott laktanyákra, mert már néhány évvel ezelőtt az akkori államvezetés illetékesei azt hangoztatták, hogy szervezésileg a szerb katonaságnak is át kellene térni a nemzetközi gyakorlat meghonosítására. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyenruhások teljesen kivonulnának a városokból, és néhány bázison összpontosítanák őket.
Nehéz volna megmagyarázni, hogy a katonaság miért ragaszkodik még mindig a régi felállási módhoz, hiszen azt régen elsöpörte az idő.
Ennek feltűnő példája volt a zentai laktanya, amelyet az 1930-as években a város saját területén, saját pénzéből épített, s az átadási szerződés azt is tartalmazta, hogy ha a katonaság elhagyja a kaszárnyát, köteles ellentételezés nélkül visszaszolgáltatni a városnak. A tiszta jogi helyzet ellenére a vezérkar évekig csűrte-csavarta a dolgot. Különböző, zsarolástól sem mentes követelésekkel állt elő, de végül Zentának sikerült érvényesítenie a szerződésben foglaltakat. Időközben a valamikor példaként emlegetett laktanya és területe alaposan leromlott.
És nemcsak a zentai kaszárnyáról, hanem legalább száz másik laktanyáról is szó van. Értékesítésükre – elvileg – volna lehetőség, hiszen hazai és külföldi cégek is érdeklődtek, ennek ellenére sem lehet nyélbe ütni az üzletet, mert a létesítmények értékét mindeddig nem állapították meg.
Ebben a témakörben most már nem elsősorban a katonaságot kell hibáztatni, hanem az egész államvezetést. Gyakorlatilag ugyanis semmit sem tettek és tesznek, hogy a parlagon heverő milliárdos értékeket az annyira szükséges pénzzé tegyék.
Lényegében még nemzetközi viszonylatban is kimagasló szaktudásra sincs szükség, hiszen vannak nekünk építészeink, közgazdászaink, akik az épületek és egyéb ingatlanok állagát és értékét meg tudnák állapítani.
Csupán az akarat és a munkakedv hiányzik mindehhez.
