A kisebbségi sorsban élő nemzeti közösség olyan, mint az akácfa. Azt tartják, az akác szinte kiirthatatlan, a talajra hulló magok évtizedekig csírázóképesek maradnak, a legkisebb gyökérdarabkából is képesek erős, szívós fává terebélyesedni. A futóhomok megkötésére telepítették, főképp az Alföldön, de dombvidéken is elterjedt.
A futóhomok ellen küzdünk makacsul. Ezt jó tíz éve két egymás mellé állított térkép tudatosította bennem igazán, egyiken színes jelek mutatták, hogy az ötvenes évek elején még hány magyar művelődési ház, hány magyar iskola volt Bácskában, Bánátban és Szerémségben, és a másikon, a kétezres évek eleji állapotokat mutató térképen különösen Bánátban és Szerémségben ezek helyén már mennyi fehér folt virított. A következményeket akkor tapasztaltam meg, amikor egy dél-bánáti faluban a nagyszülőkkel ugyan magyarul beszélgettünk, de a szerb iskolába járó unokák egymás között már szerbül beszéltek, csak a nagymamához és a plébános úrhoz szóltak magyarul. Volt ugyan az ötvenes évek végén magyar tanítónő a faluban – mesélték az idős emberek –, de miután Szabadkára költözött, állítólag az oktatási hatóságok nem találtak senkit a helyére, így megszűnt a magyar oktatás és lassan ezzel együtt a magyar művelődési élet is felszámolódott. Ahol egyszer eltűnik a magyar oktatás és művelődési élet, nagyon nehéz újraindítani, főképp, ha nincsenek olyan elhivatott magyar emberek, akik makacsul életben tartják. Szerémségben sem volt könnyű évtizedek után a magyar művelődési egyesületek életre keltése, és annak elérése, hogy a maradéki magyar gyerekek ismét anyanyelvükön tanuljanak, az egyik újvidéki iskolába szállítja őket nap, mint nap az MNT iskolabusza.
A feledés is olyan, mint a futóhomok. Ha nem térképezzük fel, nem jelöljük meg mindazt, ami számunkra fontos, gyorsan a feledés homályába kerülnek. Akkor nem fogjuk tudni, hol volt Regőcén orvos Csáth Géza, hol állt Zichyfalván a neves műfordító, Csuka Zoltán szülőháza, Nagybecskereken hol élt Várady Imre, a két világháború közötti magyar szellemi és politikai élet egyik vezéregyénisége. Ha nem hagyunk jeleket, hamarosan nem fogjuk tudni, hogy egy-egy épület, köztéri szobor, síremlék miért fontos a magyarság számára. Nem véletlenül olyan vaskos a Vajdasági magyar kulturális stratégia 2012–2018. Összesen 250 oldalt tesz ki a helyzetjelentés és a tennivalók megfogalmazása kulturális örökségünk megóvása – köztük az aracsi pusztatemplom, a bácsi vár restaurálása – és a kortárs művészeti alkotótevékenység, művelődési életünk serkentése terén. A megvalósítás csakis szívós csapatmunkával történhet meg, ennek egyik példája a március végén a Szabadkai Városi Múzeumban átadásra kerülő vajdasági magyar képtár. Az 1830 és 1930 közötti anyag 50 évig a múzeumi raktárban állt, most a magyar kormány 60 millió forintos támogatásának köszönhetően a nagyközönség is láthatja majd.
Tengernyi munka, kilincselés – városi/községi, tartományi és köztársasági illetékeseknél –, küzdelem van egy-egy eredmény mögött. Mert nekünk kétszeresen meg kell küzdenünk mindenért.
A kisebbségi sorsban élő nemzeti közösségnek ugyanis olyannak kell lennie, mint a jó cserkésznek. Állandóan résen kell lennie, mert ha egyetlen pillanatra is lankad a folyamatos, feszült figyelme, akkor sérülnek szerzett jogai, akkor nem kapja meg azt, ami emberi, európai normák szerint megilletné. Sokszor hivatalnoki figyelmetlenségről, lustaságról, máskor bürokratikus túlkapásról van szó, van, amikor pedig az egyetlen magyarázat a „csakazértis”.
Mi, vajdasági magyarok is olyanok vagyunk, mint az akácfa. Igaz, leveleit, csüngő fürtökben nyíló fehér virágait messzire sodorhatja a szél – mint az elmúlt két évtizedben távozott sok-sok fiatalt a háború vihara, a mostoha körülmények –, de a gyökere makacsul kapaszkodik a talajba, túlél tűzvészt, katasztrófát is.
