Az ápoló munkája háromszoros érdeklődést igényel: szellemi érdeklődést az eset iránt, szívbeli érdeklődést a beteg ember iránt és szakmai érdeklődést a gyakorlati munka technikája iránt, vallotta a feljegyzések szerint Florence Nightingale, a legendás hírű brit ápolónő, akinek születésnapján, május 12-én ünnepeljük az ápolók világnapját. Azt a napot, amelyen talán fokozottabb figyelem irányul az igen áldozatos munkát végző ápolókra, mint az év többi napján, amikor hajlamosan vagyunk természetesnek, sőt, magától értetődőnek venni azt a rendkívüli fontosságú tevékenységet, amelyet az embertársaik számára történő önzetlen segítségnyújtás jegyében végeznek.
Az ápolás olyan küldetés, amely megtanít bennünket arra, hogy ne mindig csak önmagunk legyünk fontosak, hanem vegyük észre a másik embert is. Hivatásként érdemes csak megélni, mert különben elveszti valódi értékét; akár azzal, hogy divattá válik, akár azzal, hogy kenyérkeresetté süllyed, hangsúlyozta az 1800-as években Florence Nightingale, és ha visszaevezünk a történelem tengerén, valóban azt láthatjuk, hogy kezdetben az ápolás egyfajta közösségi szolgálat volt, később azonban jelentős változásokon ment keresztül. Annak tekintetében szinte semmiféle változás nem történt, hogy a kezdetektől fogva a társadalom egészségügyi szükségleteinek kielégítését szolgálta, aminek célja egyrészt az egészségesek egészségének megőrzése, másrészt a betegek kényelmének biztosítása és a gyógyulásához szükséges alapvető szükségleteinek megteremtése volt, valamint a gondoskodás és megnyugvás lehetőségének biztosítása számukra. Az ápolás fejlődése során azonban a tevékenység feladatkörei is folyamatosan bővültek. A különféle hivatalos dokumentumok szerint ma már az ápolás gyakorlatához sorolnak minden olyan tevékenységet, amelyet a betegek vagy a sérültek megfigyelése, ápolása és oktatása során, illetve mások egészségének megőrzése vagy betegségének megelőzése érdekében orvos utasítása alapján gyógyszerek vagy gyógymódok alkalmazása formájában végeznek. Az ápolásnak éppen ezért jóval többnek kell lennie az egyszerű ellátásnál, rendkívül sok törődést és együttérzést is fel kell ölelnie, az ápolók ugyanis megértésükkel, türelmükkel és kedvességükkel jelentősen csökkenthetik a betegek félelmét és szorongását, amivel nagymértékben hozzájárulhatnak közérzetük és hangulatuk javításához is.
Az ápolók világnapján azonban álszentség lenne kizárólag a hivatás szépségeire fókuszálni, még akkor is, ha a valóság igencsak lelombozó. Az ápolók helyzete ugyanis, ahogyan az egészségügyi dolgozók helyzete általában, korántsem tekinthető rózsásnak országunkban. Az ennek hátterében meghúzódó okokat sokáig lehetne sorolni, csakhogy azok felsorakoztatása nem feltétlenül vinne közelebb a megoldáshoz, amelynek azt kellene előirányoznia, hogy az egészségügyi dolgozóknak ne külföldön kelljen hasznosítaniuk az itthon megszerzett tudásukat, vagyis azt, hogy az egészségügyi dolgozók ne elsősorban a külföldi munkavállalásban és az azzal járó elvándorlásban lássák az elsődleges, sőt, talán az egyedüli érvényesülési lehetőségét.
Kétségtelen, azok közül az egészségügyi dolgozók közül is mind kevesebben tudnak munkát vállalni, akiket nem motivál az itthon megkereshető összeg többszöröse megszerzésének lehetősége, csupán szolid, de biztos megélhetésre vágynak – a szülőföldjükön. Az egyik vajdasági kisváros egészségházának vezetője a minap arra panaszkodott, hogy a közeli egészségügyi középiskolában folyó magas szintű oktatásnak köszönhetően ugyan szép számmal vannak magasan képzett, fiatal szakemberek a környéken, de mindhiába, hiszen az intézmény munkája zavartalanságának fenntartását folyamatosan veszélyeztető nővérhiány ellenére a törvényi szabályozások miatt nem tudják őket alkalmazásba venni, így a fiataloknak a külföldi munkavállalás lehetőségén kívül valóban rendkívül kevés perspektívájuk marad. Nem beszélve a közszférában dolgozók régóta rebesgetett bércsökkentéséről, ami az említett egészségügyi intézmény vezetője szerint újabb nehézségeket gördíthet majd az egészségügyi dolgozók elé, tovább csökkentve számukra az itthon maradásban rejlő perspektívákat.
Az egészségügyi dolgozók, köztük az ápolók többségében azonban a mindennapjaikat meghatározó nehézségek ellenére talán még mindig él a remény arra vonatkozóan, hogy a helyzetük előbb-utóbb jobbra fordulhat. Azt viszont, hogy ezen várakozások mennyire tekinthetőek reálisaknak, egyelőre nagyon nehéz lenne megjósolni. Talán az egészségügyi dolgozók helyzetére vonatkoztatva is érvényes lehet a régi megállapítás, mely szerint könnyebb lenne megelőzni, mint gyógyítani, vagyis folyamatosan megoldásokat keresni a kialakult problémákra, ami kétségtelenül rendkívül sok energiát emészt fel minden érintett részéről. Ezért egyéb tényezők mellett talán éppen erre is szükség lenne ahhoz, hogy beteljesülhessen Florence Nightingale az a jóslata, hogy egyszer eljön az a nap, amikor a nővérek már nem elsősorban betegápolók, hanem sokkal inkább egészségápolók lesznek.
