Ma temetik el a belgrádi Újtemetőben a vasárnap 93 éves korában elhunyt Dobrica Ćosić írót, akadémikust, politikust. Halála kapcsán a legfelsőbb szerb államvezetőség tagjai, politikusok, irodalmárok nyilvánítottak részvétet a családjának, méltatták életét és munkásságát. Volt, aki most e méltatásában a XX. század egyik legnagyobb szerb írójának nevezte, volt, aki úgy nyilatkozott, íróként mindaddig fennmarad a neve, amíg a szerb nyelv létezik, politikusként viszont jóval rövidebb ideig emlékeznek rá, és a szerb kultúra számára ez így van jól.
Ćosić élete tele van vargabetűkkel, az elmúlt 60 év egyik legellentmondásosabb személyisége. A második világháborúban partizánként harcolt, majd a legfelsőbb állami és pártvezetés bizalmasa volt. Tito bizalmas köréhez tartozott. Akkor fordult szembe Titóval, amikor a koszovói szerbek áldatlan helyzetét, elnyomását ecsetelte, ám szavai nem találtak megértésre. Kivonult vagy kiszorult a közéletből, „disszidens” lett. A hetvenes években, amikor felvételt nyert a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiára, nagy vihart kavart bemutatkozó beszéde. Azt mondta ugyanis, hogy a szerb nép a háborúban győzedelmeskedik, de mindezt elveszti békeidőben. Pályájának jó ismerői szerint 1981 és 1991 között minden ellenzéki kezdeményezés mögött ő állt. Állítólag nem írta alá a hírhedt Memorandumot, mégis ő az, akit a szerb nemzeti program igazi szülőatyjának tekintettek, mivel a Memorandumban az ő elképzelései jelennek meg. Feljegyezték róla, hogy 1989 és 1990 között szerepe volt Boszniában és Horvátországban a szerb nemzeti pártok megalakulásában, 1992-ben és 1993-ban Ćosić a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság első elnöke volt. Majd, miután összetűzött Miloševićtyel, leváltották. A kilencvenes évek második felében Zoran Đinđić felkérésére a Milošević rezsimje elleni tiltakozó nagygyűléseken beszélt, 2000-ben pedig belépett az Otporba, bár utána kijelentette, ha tudta volna, hogy külföldről finanszírozzák a szervezetet, nem tette volna ezt.
Ćosićot egyébként Zoran Đinđić a szerb Thomas Mann-nak, Milošević pedig még Hágában is a legnagyobb szerb írónak nevezte.
Dobrica Ćosić 1956-ban újságíróként járt Budapesten, s élményeiből könyv született: 7 dana u Budimpešti (7 nap Budapesten) címmel. Ekkor már ismert író volt, 1951-ben jelent meg ugyanis a Daleko je sunce (Majd megvirrad már) című regénye, amelyet az egy kaptafára készült háborús irodalommal való szakítás mérföldkövének szoktak tekinteni. Az 1954-ben megjelent Koreni (Gyökerek) a XIX. század végén játszódik, Ćosić a patriarchális rend széthullásának, a polgárság kialakulásának ellentmondásos folyamatát taglalja ebben a művében. Már ebben is megmutatkozik a nemzeti kérdés iránti érdeklődése. A Deobe című regénye (Oldódás címmel látott napvilágot magyarul), amely 1961-ben jelent meg, a partizán–csetnik konfliktus okait keresi. 1971 és 1979 között írta a négykötetes A halál kora című művét – ezért a szerb Tolsztojnak is nevezik –, amely az első világháborúval foglalkozik, a szerb nép szemszögéből. A negyedik kötetben felveti a kérdést, hogy nem volt-e melléfogás az akkori szerb politika részéről a jugoszláv királyság, vagyis a közös délszláv állam megalapítása. A nyolcvanas években megjelent politikai regényei, a Grešnik (A bűnös) és az Otpadnik (A szakadár) már a XX. század második felével foglalkoznak. Hat kötetben jelent meg Az író feljegyzései című műve. Óriási politikai botrányt váltott ki az a rész, amely a 1999–2000-es évet öleli fel, és A kígyók ideje címet viseli. Ebben Ćosić a koszovói albánokat Európa „üledékének, söpredékének” nevezte, ,,akik Amerikát és az EU-t hívják segítségül a Balkán legdemokratikusabb, legcivilizáltabb és legműveltebb népe, a szerbség elleni harcban”. Nemcsak az albánokat, hanem a muzulmánokat is veszélyforrásnak tekintette a szerb nép számára. 1992-ben – amikor már javában dúlt a délszláv háború – „a szerb államok szövetségében” látta a megoldást. Ezt a szerb értelmiségiek szarajevói összejövetelén felolvasott levelében fejtette ki. Mivel a szerbek egy része a szerb szövetség határain kívül rekedne, írta ebben Dobrica Ćosić , „a tervszerű áttelepítést és a lakosságcserét” javasolta.
Sokan azt állítják, azért volt olyan népszerű, mert élete legnagyobb részében a hatalom kegyeltje volt, tehát gond nélkül megjelenhettek a könyvei. Mások szerint meg épp a politikai disszidens szerep okán tett szert ekkora népszerűségre. A világhálón a különféle fórumokon tucatjával találhatók olyan hozzászólások, amelyekből az derül ki, hogy főképp a fiatalok kedvenc írója. Úgy látszik, kapaszkodót jelentenek a gyökereit kereső ifjú nemzedéknek.
Ćosićot az irodalmi Nobel-díjra 1982-ben és 1983-ban francia és angol intézmények terjesztették fel, 2011-ben pedig Szerbiából érkezett a felterjesztés. Szerb hackerek a Nobel-díjas nevének hivatalos közzététele előtt azt az álhírt jelentették meg, hogy ő kapta meg ezt a legrangosabb irodalmi kitüntetést. A Nobel-díj kapcsán sokat foglalkozott vele a sajtó, majd évekig csönd volt körülötte. Legutóbb akkor került a figyelem középpontjába, amikor áprilisban a Nedeljnik belgrádi hetilapnak adott interjút. A koszovói kérdés „megoldódott”, 1999-ben a tartomány „politikailag elveszett”, s erre a kérdésre többé egy fikarcnyi energiát sem kell elvesztegetni – jelentette ki akkor.
