Amíg Srđan Verbić oktatási miniszter fenyeget, az iskolák egyike sem áll el a sztrájktól, állítja a Szerbiai Tanügyi Dolgozók Szakszervezeti Uniója, sőt a Szerbiai Tanügyi Dolgozók Szakszervezetével együtt egy újabb tömeges tüntetést jelentettek be az oktatási minisztérium előtt, azzal, hogy továbbra sem hajlandóak visszaállni a korábbi tanítási rendre, mert a miniszter zsarolásának és fenyegetésének nem engednek.
Az oktatási minisztérium szerkesztőségünkbe is eljuttatott, Verbić miniszter által aláírt, az iskolaigazgatókhoz intézett rendelkezésében ugyanis a miniszter nem vitatja el a tanügyi dolgozók tüntetésre való alkotmányos, illetve a sztrájktörvény rendelkezéseiben megfogalmazott jogát, de utalva arra, hogy a Függetlenség szakszervezettel, illetve a Szerbiai Oktatási Szakszervezettel sikerült megállapodásra jutni, akik felhagytak a tüntetéssel és visszatértek a normális tanítási órákhoz, arra kötelezte az igazgatókat, hogy 45 percre állítsák vissza az óra elejét és végét jelző csöngőt. Majd kiemeli, hogy a tanárok, tanítók (a tüntetésben levők is) kötelesek ez alatt a 45 perc alatt az órán tartózkodni, felügyelve ezáltal a diákok épségére és biztonságára. Ugyanakkor arra is utal, hogy bár a sztrájktörvény a munkásjogok érvényesítésére kitér, az el nem végzett munka után járó fizetésre már nem. Így február 19-től (a szóban forgó két szakszervezettel ekkor jutottak megállapodásra) az iskolákban összeállított nyilvántartásnak megfelelően, a tüntető tanárok fizetéselszámolása a tanítással töltött időhöz igazodik majd. (Ezért írták össze januárban a sztrájkoló pedagógusok névsorát?!) Verbić hangsúlyozza ugyanakkor, a fizetéscsökkentés nem fegyelmi rendelkezés. (Lehet, nem fegyelmez, de a szakszervezeteket sikerült megosztania.)
Tudni kell, hogy nem minden iskola csatlakozott a tüntetéshez, már most egy általános zűrzavar van iskolákon belül, hiszen mindenek előtt az döntötte el, hogy ki vesz részt a sztrájkban, hogy egy-egy általános iskolában, illetve középiskolában mely szakszervezet a legerősebb, illetve mely tanár, tanító mennyire biztos a munkahelyében. Vagyis az ország területén vannak iskolák, ahol egyáltalán nem is érződik a pedagógussztrájk, vannak, ahol csupán néhány tanár tüntet, és van ahol szinte az egész iskola csatlakozott ehhez az elégedetlenséghez. Az elmúlt 20 évben szinte minden évben volt pedagógussztrájk, ezúttal sem lepődtünk meg rajta. De ilyen sokáig, azt hiszem, eddig még soha nem tartott, mint most. Az illetékes minisztériumnak és a szakszervezeteknek legtöbbször néhány hét alatt sikerült megállapodásra jutni. Most úgy tűnik, a november 17-én kezdődő tüntetés hamarosan az ötödik hónapjába lép. És ez a hosszadalmas vita szélmalomharcnak bizonyult, hiszen ez alatt idő alatt nem sikerült érvényesíteni a követeléseket, csökkent a tanügyi dolgozók fizetése 10 százalékkal, csak úgy mint a más, közszférában dolgozók fizetése is. Nem javultak a színvonalas tanításhoz szükséges körülmények sem, és még a kollektív szerződések aláírására sem került sor minden szakszervezettel. A tanügyi dolgozók tüntetése ugyanakkor megosztotta a közvéleményt. Egyrészt mert minden diáknak joga van a színvonalas oktatáshoz, amit nem kapnak meg, ha a diákok nem mennek iskolába, vagy ha csupán 30 perces órákat hallgatnak le. A szakemberek ugyan azt állítják, hogy a 45 perces tanórából 30 perc az effektív tanulási idő, ugyanakkor a gyakorló pedagógusok azt is tudják, hogy minden tanóra kezdete a tantárgyra való ráhangolódással múlik el. A 30 perces tanóra alig elég valamire. Ugyanakkor a tanórák közötti időt a diákok nem tudják hasznosan kihasználni. Sokszor a diákok fantáziájára van bízva, mit kezdenek a két tanóra közötti „szünettel”. Ez nem minden esetben hoz pozitív eredményt.
Másrészt pedig természetes, hogy az ember küzd a saját jogaiért. Ezen a területen is példát kell mutatniuk a tanároknak. Mert nem a megalkuvás és a meghunyászkodás visz előre bennünket. A fizetés pedig a megélhetésre kell. Hogy a 40 ezer dinár sok-e, vagy kevés, nézőpont kérdése. Persze annak, aki 15 ezer dinárból próbál megélni, sok. De ha a normális életkövetelményeket nézzük, azt a sokat emlegetett fogyasztói kosarat, hát bizony ez sem sok. Mindenkinek, aki dolgozik, a munkáját lelkiismeretesen elvégzi, jár a megbecsülés, iskolai végzettségtől és munkakörülménytől függetlenül. Az a fizetés pedig, ami nem elegendő az alapvető szükségleteink kielégítésére, nem nevezhető megbecsülésnek. Hogy a tanügyi dolgozók hány órát dolgoznak és a munkájuk könnyű-e vagy sem? Lehet, hogy az iskolában nem töltenek el a tanárok és tanítók 8 órát, de minden órára fel kell készülniük, amit otthon végeznek el, különösen azóta, amióta integrált osztályokban dolgoznak a tanárok, a gyerekek képességeihez mért feladatokat kell összeállítaniuk minden órára, tantárgyra.
A közvélemény sokszor a tanítókra és a tanárokra haragszik, kérdőre vonja őket: mi szükség az ilyen hosszú tüntetésre, ha nincs eredménye?! Így csak egy újabb generáció veszíti el a tanuláshoz való kedvét. Olyan diákok kerülnek ki az iskolapadból, akik érdektelenek, az általános kultúrájuk hiányos. Ugyanakkor csalódtak: az iskolában, a tanáraikban, a tudásban… „Megérdemlik a tanárok a büntetést!” – mondják sokan. És amíg fullánkjaink célpontjai a pedagógusok, azt mindenki elfelejti, hogy a miniszter, annak tanácsadói, segédei, akik az adófizetők bére után kapják a fizetésüket, és a feladatuk az lenne, hogy a tanügyről gondot viseljenek, reformokat akarnak, de nincs pénz rá, színvonalas oktatást várnak el, de nem ruháznak be további eszközöket, és tárgyalásra sem hajlandóak.
