Nem a jelenlegi kormány az első (és nyilván nem is az utolsó), amelynek tagjai – esetünkben – egy évvel ezelőtt a szavazatvadászat idején jószerivel letették a nagyesküt, ha hatalomra jutnak, egyik első feladatuk lesz a közvállalatoknak a politikai pártoktól való megtisztítása. Vagyis szó sem lehet arról, hogy ezekben a bürokratikus központokban pártkatonák vezető tisztségeket töltsenek be. Akkor könnyűszerrel akár az édesanyjuk életére is megesküdtek volna, hogy a vasútnál, a villanygazdaságban, a gázforgalmazónál és a többi nagyvállalatnál kizárólag olyan szakemberek lehetnek igazgatók és igazgatóbizottsági tagok, akik a szakmájukban már bizonyítottak, vagyis, tekintet nélkül az aktuális rezsim mibenlétére, már valamit letettek az asztalra.
És mint már annyiszor, az utóbbi negyed században megszomorodott sorsú nép ezúttal is bevette a maszlagot, holott a köznapi életben szinte minden felnőtt ember tudja, hogy a férfiak (újabban már a nők is) udvarláskor, pecázás után és a választási kampányban hazudnak legtöbbet és legnagyobbat.
Ha akkor valaki fogadott arra, hogy üres, népámító (népbutító) ígéretekről van szó, nyert. Ugyanis a régi/új fekete-vörös koalíció meg sem várta, hogy a győzelmét hirdető plakáton megszáradjon a tinta, máris a leghangosabb pártkatonáit ültette a közvállalatok igazgatói székébe, s mindegyiknek a holdudvarát úgy alakította ki, nem ritkán törvénysértő módon felvett alkalmazottakkal, hogy hűségükhöz egy pillanatig se férjen kétség.
Amiben bíztak, vagyis, hogy a feledés jótékony homálya elfedi a dörgedelmes ígéreteket, maradéktalanul bebizonyosodott. A tehetséges, elsősorban fiatal szakemberek a szakmák peremére kerültek. Hacsak idejében rá nem döbbentek arra, hogy az egyetemi oklevelük az éppen aktuális párt tagkönyve nélkül fabatkát sem ér.
Elvileg nem is volna túl nagy baj, hogy pártemberek vezetik a vállalatokat, hiszen az „átkosban” sem volt másképpen. Akkor is a „komité”, pontosabban a községi, tartományi stb. párttitkár mondta ki a káderpolitikában végső szentenciát. De bennük volt annyi becsület, hogy igyekeztek hozzáértő emberekre bízni a gyárat, vállalatot. És búcsút mondhatott politikai és vezetői pályafutásának, aki nem teljesített, vagyis eredményes munkájával „nem öregbítette a párt jó hírét”.
Ma már ennek a szigornak nyoma sincs, legalábbis a tavalyi évre vonatkozó kimutatások szerint. A statisztika ugyanis azt bizonyítja, hogy 2012-ben az 1300 olyan (köz)vállalat, amelynek az állam a gazdája, egymilliárd euró veszteséggel zárta az esztendőt.
Pedig a kormány meglehetősen bőkezű volt a támogatásokat illetően, hiszen nem kevesebb mint 800 millió euró szubvenciót osztott szét közöttük.
Már ez a két összeg is meglehetősen szép summa (különösen a földbe döngölt gazdaság szempontjából), de mindezt tetézik ugyanezen vállalatok adósságai. A Srbijagas ugyanis egymilliárd dinárral tartozik, a villanygazdaság 300 milliós támogatást vagy hitelt követel(t), a belgrádi tévé is folyamatosan tartja a markát, de neki „csak” 30 millióra van szüksége a talpon maradásra.
Rá lehet-e minden veszteséget, kinnlevőséget és egyéb, negatív előjelű összeget fogni a gazdasági válságra? Az érintettek azt erőltetik, hogy: igen. A gazdasági szakemberek pedig évek óta figyelmeztetnek, hogy nem lesz jó vége, ha a gazdaságba beköltözik a politika és a közvállalatokat hozzá nem értők kezébe adják.
Az intelmekre a politikum a füle botját sem mozdítja. Továbbra is saját, rendszerint alul-, vagy félreképzett embereit nevezi ki igazgatónak, igazgatóbizottsági tagnak.
És ezzel az ebek harmincadjára kerül az adófizető emberek pénze.
