Úgy tűnik, hogy az ország legnagyobb létszámú közvállalata, a villanygazdaság okos elméi kénytelenek voltak belátni, hogy a kasszájukból hiányzó 300 millió euróra a költségvetésből nem számíthatnak, ezért rákényszerültek a számukra és a logika számára is legkézenfekvőbb pénzszerzési megoldásra: a kinnlevőségek behajtására.
Eddig sem volt titok, most azonban végképp kiderült, hogy a polgárok és a vállalatok, valamint a vállalkozók hatalmas összegekkel tartoznak az elfogyasztott elektromos energiáért, s az is kézenfekvő, hogy nincs ország (kivéve talán az ázsiai olajsejkségeket) ahol a szolgáltató egykönnyen elengedné jogos követelését.
A napokban tehát – mint a sajtóban is olvashattuk – az eddiginél nagyobb számú szerelői csoportok indultak terepi munkára, s igyekeznek mindazoktól megvonni az áramszolgáltatást, akik több mint 100 000 dinárral tartoznak.
Közbevetőleg talán nem felesleges eltöprengeni azon, hogy mennyi idő alatt lehet egy háztartásban ekkora adósságot felhalmozni? Egy átlagos család ugyanis, ha nem árammal fűt, havonta legfeljebb 4000 dinár értékben használ(hat) el áramot. Ebből következik, hogy legalább két évre visszanyúlik a számlák kifizetésének szándékos, vagy nyomorból eredő elhanyagolása.
Egyébként a villanygazdaság, nyilván a kormány sugallatára, mindent megtett, hogy a lakossággal továbbra is kényelmesen és konfliktusmentesen éljen, vagyis ne kelljen a csavarhúzóhoz nyúlnia. Felajánlotta a nagy adósoknak, hogy leírja az őket terhelő kamatokat, a maradékot pedig átütemezi hosszabb időszakra, ha írásban is leteszik a nagyesküt, hogy a megbeszélt határidőben kiegyenlítik számlájukat és folyamatosan fizetik az időközben elhasznált elektromos energiát. Ennél jobb feltételt igazán nem könnyű találni, hiszen az infláció már amúgy is „megette” az adósság egy részét. Ennek ellenére, ahogyan hírlik, az érintettek közül csak minden hetedik fogadta el ezt a megoldást.
Nos, akik továbbra is makacskodnak és úgy vélik, hogy nekik ingyen is jár a szóban forgó szolgáltatás, megtörténhet, hogy már napokon belül sötétben maradnak.
Habár ennél a lehetőségnél is élni kell a gyanúperrel. Két-három évvel ezelőtt ugyanis a niši körzet áramszolgáltatója arra panaszkodott, hogy a kikapcsolásokkal megbízott embereiket az adósok kutyákkal, sőt nem ritkán ismétlőpuskákkal, géppisztolyokkal, vagyis csupán a seregben és a rendvédelmi szerveknél rendszeresített (de – sajnos – sok magánkézben is megtalálható) fegyverekkel fogadták, és halálosan megfenyegették őket. Okkal tételezhető fel, hogy ilyen extrém esetek újból előfordulnak, s újfent eltöprenghetünk a miniszterelnök és helyettese nemrégen, igaz, más témában tett melldöngető kijelentésén, miszerint „senki sem erősebb a kormánynál és a szerb államnál”.
Közvállalatról, tehát állami tulajdonú vállalatról lévén szó, logikus lenne, ha a „mindenkinél erősebb szerb állam”, ha kell, erőszakkal, vagyis a terrorelhárító egység bevetésével lefegyverezné a fenyegetőzőket és érvényt szerezne a hatályos jognak.
A bejelentett kikapcsolásoknak azonban van egy másik vetületük is, amely mögött kimondottan a kormány áll. A grémium ugyanis óva intette a villanyszerelőket, hogy kicsavarják a biztosítékot az átszervezés alatt álló közvállalatoknál. Pedig éppen ezek, közöttük a bori rézmedence, a kragujevaci Zastava egyes részlegei és még sokan mások, az Elektrosrbija legnagyobb adósai. Tartozásuk sok milliárd dinárra rúg, de őket ennek ellenére sem szabad zaklatni. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy jobb lenne, ha egyikük-másikuk leállna a munkával és nem termelné folyamatosan a veszteségeket. Dehát ők a védett (állami) cégek. Mintha Romániában (és még sok országban) lennék, ahol a medvék a törvény oltalma alá tartoznak, vagy Indiában, ahol a tehenek szent állatok.
És ez a kettős mérce igencsak irritálja a rendszeresen, vagy rendszertelenül fizető polgárokat.
