Minden rendes ember egyik legfontosabb célja és törekvése, hogy lehetőleg minél előbb saját családi otthonhoz jusson. Ennek érdekében hajlandó feláldozni kényelmének csaknem minden árnyalatát. Évekig kuporgat a leginkább kevéske keresetéből, a családtagok is mellé állnak, tehát ők sem dőzsölnek, s amikor már „célegyenesbe” kerül a dolog, de még mindig jókora összeg hiányzik a ház, lakás tető alá hozásához, még a méregdrága banki hitel felvételére is hajlandó.
Ha házat épít, idejében biztosítja a portát, beszerzi a nem éppen olcsó engedélyeket. Lakás esetében felkeresi a beruházó, aki szinte azonnal tetemes előleget követel. Ilyenkor az ember nem igazán képes racionálisan gondolkodni, hiszen csak az lebeg a szeme előtt, hogy – az építtető, vagy a kivitelező ígérete alapján – záros határidőn belül saját lakáshoz jut, ahonnan ürüggyel vagy anélkül, nem küldheti el a tulajdonos az albérlőként éldegélőt.
A munkálatok előrehaladtával nő a remény, de a balga reménykedő által leszurkolt összeg is.
És amikor már karnyújtásnyira van a beköltözés (lehetősége), kimerül az egész erre szánt keret, tehát se pénz, de kivitelező, vagy építtető sincsen, kiderül, hogy a falak ugyan állnak, birtokbavételről azonban szó sem lehet. A minden pénzét elszedő ugyanis egyszerűen eltűnt. Cégét megszüntette, pénzét valamelyik biztonságos (magyarán: az állami szervek által elérhetetlen) külföldi bankba mentette.
A szerencsétlen ember pedig kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy becsapták és – nem ritkán – koldusbotra juttatták.
A fentebb elmondottakról az utóbbi két évtizedben meglehetősen gyakran hallhattunk, olvashattunk.
A jelenlegi, hivatalos nyilvántartás szerint Szerbiában jelenleg 25 000 család bánja, hogy egyáltalán eszébe jutott saját családi otthonról álmodni. Sokat közülük az építtetők és a mesterek vertek át, de nem elenyésző azoknak a száma sem, akik létező lakást vettek, de igen hamar kiderült, hogy ugyanazért a kétszobásért négyen-öten is sorban állnak. Ők mindannyian kifizették az árát a közvetítőnek, aki nyilván úgy vélte, hogy „milyen lakás az, amelyiket csak egyszer lehet eladni?”
Egyébként sokan azok közül sem jártak/járnak jobban, akik ugyan beköltöznek a megvásárolt lakásba, de utólag derül ki, hogy egy korábbi tulajdonos hatalmas jelzáloggal megterhelte, s a bankhitel törlesztését igencsak elhanyagolta. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az új tulajdonos a saját púpjára vette valakinek a terhét, amit ki tudja hány évig köteles fizetni, ha nem akarja, hogy a hitelező bank elárverezze a lakást a feje fölül.
Ezeknek a törvényszegéseknek minden bizonnyal gátat lehetne vetni, csupán a törvényhozó némi jóakaratára és szakszerű tevékenységére volna szükség. A Szerbiai Gazdasági Kamara építészeti egyesülete már korábban kezdeményezte különféle intézkedések meghozatalát, de sem az illetékes minisztérium, sem a kormány nem foglalkozott a témával. Pedig az ötletek megvalósíthatók és ésszerűek voltak, hiszen az építtetőkre, a kivitelezőktől és a közvetítőktől törvénnyel követelte volna meg a tevékenységi engedélyt (a licencet), az előző kettőnél pedig előírta volna a banki biztosítást, amiből az esetleges károsultakat lehetne kártalanítani.
Eddig egyetlen kormány sem volt hajlandó érdemében foglalkozni a beterjesztésekkel, mintha csak összekacsintott volna a csalókkal, hogy: csak így tovább!
