Talán az egész világon nincs olyan ország, ahol a munkaadók és a munkavállalók maradéktalanul törvénykövetők a vállalkozást vagy munkaviszonyt illetően. Ez alatt értendő, hogy bárki csakis és kizárólag legális tevékenységgel foglalkozik, s eszébe sem jut, hogy eltitkolja az állam elől a munkája, keresete, vagy egyéb jövedelme után fizetendő adót.
Sokáig az a meggyőződés uralkodott, hogy a fejlett kapitalista államokban kemény büntetésekkel sikerült maradéktalanul „jó útra” téríteni a feketézőket. Aztán kiderült, hogy – például – az Egyesült Államokban szinte hemzsegnek, elsősorban a latin-amerikai országokból beszivárgott illegális munkavállalók. Pedig ott igazán nem bánnak kesztyűs kézzel azokkal, akik a mutyiban náluk tartózkodóknak bárminemű munkát adnak. Esetenként akár börtönbüntetéssel is számolhatnak.
Európában elsősorban Németországról járta az a hír, hogy csak a hivatalos munkaengedély beszerzése után lehet megjelenni bármilyen munkahelyen.
Nos, az utóbbival kapcsolatban alulírott nagyjából két évtizeddel ezelőtti személyes tapasztalata, hogy ott sem nőttek égig a fák. Amíg jómagam, hivatalos munkavállalási engedély, s a vele járó adófizetési kötelezettség, társadalombiztosítás, mi több, egyházi adó és minden egyéb birtokában nettó 10,5 márka órabért kaptam a betonpanelgyár ventilátorokkal hűtött zsaluzó műhelyében, addig a falubelim egy magyar nemzetiségű mérnöknél harmincöt fokos melegben, jó öt méter mély gödörben robotolt tíz márkáért – feketén.
Tény azonban az is, hogy akit a felügyelőség elkapott 3–5 évre kitiltotta az országból, a munkaadót pedig 20 – 100 ezer márka büntetéssel sújtotta. Ennek ellenére akkoriban Németországban – a hivatalos adatok szerint – a gazdaság 10-12 százalékában munkaengedély nélkül dolgoztak a külföldiek.
Annak ellenére, hogy a fejlett országokban sem fenékig tejfel, a balkáni államok közelébe sem járnak.
Egy nem régi kimutatás szerint ugyanis Szerbiában a bruttó termelés értékének legalább 30 százaléka feketemunkából ered, s ezzel legalább 15 százalékkal a többi közép-kelet-balkáni országok előtt járunk. Legtöbb schwartarbeitert az építőiparban (43 százalék) és a közlekedésben, illetve áruszállításban (33 százalék) találhatunk.
Az is szembetűnő, hogy általában a 20 és 250 dolgozót foglalkoztató cégek hajlamosak arra, hogy törvényt megkerülve alkalmazzanak embereket, akiket – természetesen – zsebből fizetnek ki, tehát minden bizonnyal kénytelenek az általuk végzett munkákat, illetve termékeket ugyancsak feketén megfizettetni, hiszen másképpen nem juthatnak készpénzhez.
Az is jellemző, hogy az efajta „munkaviszony” legelterjedtebb Szerbia középső részén. Ennek nem tudni az okát, feltételezhető, hogy arrafelé vagy igen laza az ellenőrzés, vagy a munkahelyek csak körülményesen megközelíthető helyen vannak, ahova ellenőrök nem szívesen látogatnak.
Az ilyetén történő gazdálkodásnak azonban két éle van. Ismerve a Szerbiában uralkodó jogi és pénzügyi állapotot (a fizetéseket terhelő állami kötelezettségek nagyságát), nem csoda, hogy aki teheti, igyekszik minél olcsóbban megúszni a dolgot. Például éppen a napokban 22-ről 24 százalékra növelt nyugdíjbiztosítási járulék (is) érzékenyen érinti a munkaadókat.
Ezzel szemben a feneketlen étvágyú állam a hatalmas adók és járulékok miatt egyre kevesebb pénzhez jut, hiszen ha a dolgozók 90 vagy – ne adj Isten – 100 százaléka után fizetnének a vállalkozók, kisebb százalékú terheléssel több jutna a közös állami kasszába.
Amíg azonban eddig az egyszerű, paraszti következtetésig eljutnak azok, akiknek már régen fel kellett volna érniük ésszel (ha értenék a munkájukat), addig az olykor a nyomor határán tengődő melósnak nem marad más megoldása, mint hogy a feketemunkát is elvállalja.
Huszonöt évvel ezelőtt „valaki” Gazimestanon ezt mondta: „Lehet, hogy nem tudunk dolgozni, de verekedni tudunk. És verekedni is fogunk!”
Ezt most úgy lehetne módosítani: Lehet, hogy dolgozni nem tudunk, de fusizni igen.
És fusizunk is!
