Ha a kormány, valami csoda folytán, ezúttal kőkemény következetességgel kitart bejelentett szándéka mellett, a következő egy évben igen komoly változásoknak néz elébe tizenöt tucatnyi közvállalat. A tervek szerint ugyanis a jövő nyárig nem kevesebb mint 179 állami cégben végrehajtják az átszervezést, s amelyikről megállapítják, hogy életképtelen, azt egyszerűen felszámolják. A szakemberek becslése szerint legalább 50 000 ember marad munka nélkül. Talán mondani sem kell, hogy ez hatalmas csapást jelent a hatalmi pártok népszerűségét illetően, de az sem kétséges, hogy az évente sok milliárd dinár támogatást minden eredmény nélkül felemésztő közvállalatok immár akkora terhet jelentenek a koldusbotra jutott költségvetésnek, hogy a jelenlegi gyakorlat fenntartása biztos államcsődöt eredményez.
Az elképzelések szerint első nekifutásra 27, immár ki tudja mióta átszervezés alatt álló közvállalatot részekre bontanának, az életképes egységeket megpróbálnák eladni, a maradékot pedig egyszerűen megszüntetnék. Ez alól kivételt képez néhány, politikailag stratégiainak minősített cég. Például a FAP-ot és a Prva petoletkát egyszerűen államosítanák, s megfelelő tőkeinjekciókkal olyan helyzetbe hoznák, hogy a jövőben a saját lábukon is megállhassanak.
Velük ellentétben a pancsovai vegyi művek és a bori bányamedence nem sok jóra számíthat. Annál is inkább, mert az utóbbitól az állam már néhányszor igyekezett megszabadulni – sikertelenül. Annak ellenére ugyanis, hogy folyamatosan „injekciózzák”, még mindig több mint 2,4 milliárd dinár adóval és járulékkal tartozik az államnak.
Nagy kérdés, hogy mi lesz a fentebb említett 50 000 dolgozóval? Nyugdíjjárulékukat a cég évekig elmulasztotta befizetni, tehát még azok sem mehetnek egykönnyen nyugdíjba, akik megérdemelnék. Nem beszélve a többiről. Nos, erre a célra a kormány 3,65 milliárd dinárt igyekszik előteremteni, és a szociális program keretében osztaná ki végkielégítésként.
A pénzügyminiszter szerint az esetleg értékesítendő vállalatok esetében köteleznék a vevőt, hogy a jelenlegi dolgozói állományt is átvegye, vagyis minél kevesebb ember maradjon munka és kenyérkereseti lehetőség nélkül.
Persze egy dolog a szándék és egészen más az esetleges végkifejlet. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy melyik tőkés hajlandó megvenni egy dögrováson levő szerbiai közvállalatot, s ezzel együtt egy seregnyi improduktív munkaerőt.
A miniszter légvárát azonban neves szakemberek alapjában megkérdőjelezik, s teljesen igazuk van amikor azt állítják, hogy ha a jövőre dobra kerülő vállalatok érnének valamit, már régen eladták volna azokat. Nem az első eset, amikor a kormány olyasmiből akar, immár negyedik alkalommal, pénzt csinálni, aminek – gazdasági mérce szerint – nincs értéke.
Egyébként elvileg a miniszternek igaza van, csupán arról sem ő, sem a kormány más tagja nem hajlandó beszélni, hogy a jelenlegi államvezetésben nincsenek olyan egyének, akik saját maguk és pártjuk népszerűségének csökkentése árán hajlandóak lennének megtenni a szükséges lépéseket. Ellenben ha minden marad a régiben, a gazdaság talpra állítását célzó, a fentiekhez hasonló végjáték helyett csupán ámításnak és porhintésnek leszünk a szenvedő alanyai.
