Évek óta azért siránkozunk, hogy hatalmas a túlfoglalkoztatás az állami szektorban, s az egyéb költségvetési kiadásokkal együtt Szerbia kincstára immár olyan üres, hogy nem is tudjuk mennyire. A szakemberek már jó ideje egyre erélyesebben figyelmeztetik a kormány(oka)t, hogy szabaduljon meg az improduktív, az amúgy is szükségtelen és csak a párthűség jutalmazása címén felvett munkaerőtől, igyekezzen minél jobban lefaragni a költségvetési hiányt, és a közadósságot is szorítsa reális keretek közé. Amint tapasztalhatjuk, hiába. Sőt a hangoztatott „karcsúsítás” után a különféle hivatalokban még több léhűtővel találkozhatunk.
Ha abból a közismert szólásmondásból indulunk ki, hogy „mindegyik szamár a saját terhét érzi legnehezebbnek”, akár azt is hihetjük, hogy az állami hivatalokban és a költségvetésből finanszírozott tevékenységekben csupán nálunk burjánzik a túlfoglalkoztatottság.
Pedig erről szó sincs, hiszen a környező országokban sem jobb a helyzet. Horvátországban például 250 000 ember él a költségvetésből, s annak ellenére, hogy az ország néhány napja teljes jogú tagja az Európai Uniónak, szinte hajszálra ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint Szerbia. Az egykori „testvérköztársaságunkban” azonban már tettek valamit a helyzet javítása érdekében: létrehoztak egy központi adatbázist, amelyben szerepel minden állami alkalmazott neve, keresete, beosztása stb. Így az illetékes minisztérium teljes betekintést nyerhet az esetleges új munkaerő felvételéről vagy a meglévők bérének alakulásáról. Más szóval, igyekeznek kivenni az esetleg basáskodásra hajlamos igazgatók kezéből a szóban forgó témákkal kapcsolatos döntési jogot. Az eddigi eredmények – náluk – azt mutatják, hogy érdemes volt belevágni ebbe a projektumba, hiszen általa 10 százalékos megtakarítást értek el.
Az egykori Jugoszlávia legkisebb köztársaságában semmivel sem jobb a helyzet, mint nálunk. A nagyobbrészt turizmusra alapozott gazdaság és az állam bevétele az elmúlt húsz évben olyannyira megcsappant, hogy ma már a montenegróiak is a csőd elkerülése érdekében kénytelenek az igencsak népszerűtlen intézkedésekhez folyamodni. A viszonylag hatalmas államadósság és a költségvetési hiány mellett ugyanis egyre fokozódik a gazdaság fizetőképtelensége is. Ahogyan köznyelven mondanánk, mindenki csak kettőnek tartozik: fűnek és fának. Mindezt tetézi, hogy ők is (akárcsak a belgrádi politikai vezetés) folyamatosan azzal ámították az embereket, hogy a beáramló külföldi tőke mindent rendbe hoz. Nos, a beáramlásból igen gyér csordogálás lett, s mivel saját eszközeik nincsenek, amelyeket jelentősebb projektumokba fektetnének, nekik sem jutott jobb megoldás az eszükbe, mint a nép adó által való megsarcolása. Valószínű ugyanis, hogy már a közeljövőben 17-ről 19 százalékra növelik a forgalmi adót, és ez alól csupán az alapvető élelmiszerek képeznek kivételt.
Bosznia-Hercegovinára kár szót vesztegetni, hiszen a három entitás sokkal nagyobb igyekezetet fejt ki abban, hogy egymás fölé kerekedjen, mint hogy a gazdasággal foglalkozzon.
Az államot fojtogató pénzügyi problémák csupán Macedóniát kerülték el. Ott annak idején valóban nem háborúztak, s kevéske devizájukat, a céltalan lövöldözés helyett, igyekeztek megőrizni. Az államadósságuk a nemzeti jövedelem egyharmadát teszi ki, s ezen a téren Európában az igen előkelő negyedik helyen állnak. Számunkra a csodával határos módon elkerülték a termelés csökkenését és a tőkekiáramlást. Ma már ott tartanak, hogy az idén 2, jövőre pedig 3,2 százalékos gazdasági növekedésre van komoly esélyük.
Gyerekes dolog volna, ha a Szerbiához hasonló helyzetben levő szomszédoknak további rosszabbodást kívánnánk. Abból ugyanis semmi hasznunk nem lenne (csak kárunk), ha megdöglene a szomszédok tehene.
