Ezen a helyen már számtalanszor elmondtuk, hogy igen súlyos anyagi (és egyéb) helyzetben van Szerbia, s az egyre mélyülő gazdasági válságból csupán akkor fog kilábalni, ha a következő, ki tudja hány esztendőben, az ország vezetése (is) hatszor megnézi, hogy hova tesz minden dinárt. A mostani hatalomtartók, akár elődjeik, égre-földre esküdöznek, hogy véget vetnek a pazarlásnak, az eurómilliárdokat felemésztő korrupciónak, a hanyagságból és a hozzá nem értésből eredő hatalmas veszteségek halmozásának. Szóban ugyan igyekeznek spórolni, a gyakorlatban azonban a majdani jólét alapjait abból a pénzből akarják előteremteni, amit a jobb sorsra érdemes emberektől adóemelés, újabb terhek útján sarcolnak ki.
A valóság azonban – az utóbbi félmondat kivételével – merőben eltér a tartalmatlan szólamoktól, és a kormány egyre inkább Rejtő Jenő regényének egyik mellékszereplőjére, nevezetesen az Elátkozott part című művében megjelenő Van den Ruffus báróra emlékeztet, aki egyik kezével bőségesen osztogatta a támogatásokat, szemrebbenés nélkül váltókat írt alá, míg a másikkal tisztek vállrózsáit tépte le és a kapzsiságának kielégítése érdekében azt sem átallotta volna, ha a légió halomra lövi az ártatlan fongi törzset.
Szerbia csúcsvezetésének két-három prominens tagja ugyanis hetek óta arról szónokol, hogy hamarosan rendet teremt a működésükben pénznyelő automatákra hasonlító közvállalatokban, ugyanakkor egyetlen rosszalló szó nélkül tudomásul veszi, hogy a Szerbiai Vasutak trehányságból, de inkább szakszerűtlenségből az utóbbi három évben elherdált 3,5 millió eurót, vagyis nagyjából 400 millió dinárt.
Arról van szó ugyanis, hogy a szóban forgó állami vállalat 375 millió euró hitelt kapott az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Banktól és az Európai Beruházási Banktól. Ebből a pénzből kellett volna több mint 100 kilométer vasútvonalat felújítania és legalább 10 új, vagy alig használt mozdonyt vásárolnia.
A pénz ott „penészedett” a két bank folyószámláján, honi vasutunk vezetői azonban alig 66 millió eurót hívtak le és használtak fel. A további, több mint 300 millióra csak baráti csevegés keretében születtek elképzelések, s amolyan „jó volna” tervek. Márpedig a nemzetközi pénzintézmények alapos és elfogadható tervek nélkül nem szokták megnyitni a páncélszekrényüket. Talán mondani sem kell, hogy biankó átutalásokról szó sem lehet. A nemzetközi hitelezőházak még egymásnak sem hisznek, nem hogy egy olyan ország „illetékeseinek”, amelyben nyüzsögnek a Pató Pál urak („Hej, ráérünk arra még!”).
Pedig a hitelszerződésre még 2010 márciusában ráütötték a pecsétet, és egy évvel később, ha a vasút lefolytatta volna a szükséges versenytárgyalási és egyéb eljárásokat, csak markolnia kellett volna a pénzt. De nem tette.
Azt ne akarja senki bebeszélni, hogy minderről az akkori, majd az újabb kori kormány nem tudott! Ha így volna, akkor nem érdemli meg a nép bizalmát. Ha pedig tudott róla és mégsem tett semmit, akkor meg azért kellene, elsősorban a közlekedési miniszternek, postáznia a lemondását és vállalnia a politikai, erkölcsi és akár a büntetőjogi felelősséget is.
Akik nem kísérik figyelemmel az ilyen tranzakciókat, nem igazán értik, hogy a két nemzetközi banknak miért fizettet (3,5 millió euró) büntetőkamatot, amikor hozzá sem nyúltunk az általuk jóváhagyott hitel legnagyobb részéhez. Nos, a válasz pofonegyszerű: a hitelező kötelessége állandóan készenlétben tartani a jóváhagyott összeget, mert a hitelezett bármikor benyújthatja igényét. Vagyis nincs mód a más irányba történő pénzkihelyezésre.
És ezt a hitelszerződés is tartalmazza. Akárcsak azt, hogy ha a megszabott határidőn belül a hitelt nem használják fel, akkor büntetőkamatot kell fizetni.
Ezt teszi most a Szerbiai Vasutak (nevében a kormány).
Vagyis kilapátolja a pénzt az országból.
