Aki nem Szerbiában él és egyáltalán nem ismeri a helyi körülményeket, minden bizonnyal jóváhagyólag bólogatott, amikor a pénzügyminiszter a képviselőházban felvázolta a gazdasági válságból kivezető utat. Szerinte ugyanis ehhez a világraszóló sikerhez mindössze 36 milliárd dinár megtakarításra van szükség, s alig egy-másfél év múlva hozzánk jön tanulni a világ.
A helyzet ilyetén való látásában csupán az a hiba, hogy Dinkićen kívül nincs ember ebben az összezsugorodott országban, aki bele tudná élni magát ebbe a rózsaszínű világba. Félő, hogy még maga a nyilatkozó sem. Habár… ők, az egykori G17 Plusz utódpártjában mindannyian meg vannak győződve arról, hogy az elmúlt egy (van aki több) év alatt kitűnő munkát végeztek, s helyük a miniszterek között megkérdőjelezhetetlen.
A kívülálló szakembereknek azonban merőben más a véleményük. Pontról pontra cáfolják a bársonyszékbe görcsösen ragaszkodó gitáros által nagy horderejűnek nevezett téziseknek a fenntarthatóságát.
Neves közgazdászok váltig állítják, hogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági folyamatok ilyen irányban történő továbbvitele az ország gazdaságának összeomlásához vezethet. Lévén komoly emberekről szó, egyikük sem mondta ki, hogy a pénzügyminiszter optimizmusa nevetséges. Célzásaikból azonban félreérthetetlenül erre lehet következtetni.
Ha pedig figyelembe vesszük a releváns adatokat, magunk is erre a következtetésre juthatunk. Az államadósság hiánya ugyanis hamarosan eléri a 200 milliárd dinárt, arról nem is szólva, hogy az elkövetkező években folyamatosan törleszteni kell a korábban felvett nemzetközi hiteleket. A ráták és a kamatok fel fogják emészteni a nemzeti össztermék egy érzékeny hányadát. Tehát álmodnunk sem szabad arról, hogy tömegesen nyithatunk új munkahelyeket.
A külföldi tőke egyre jobban ódzkodik Szerbiába jönni, s az euró árfolyamának alakulása sem ad okot a derűlátásra. Annál is inkább nem, mert a Nemzetközi Valutaalap illetékesei kerek-perec kijelentették, hogy egy újabb hitelkonstrukcióról ebben az évben még a tárgyalások sem kezdődnek meg. Márpedig ennek az a következménye, hogy a Világbank is becsapja az ajtót a kincskereső kisködmönjükben ott toporogni szándékozó belgrádi vezetők orra előtt.
A Nagy Testvér hónapokkal ezelőtt egymilliárd dollár hitellel kecsegtetett, majd egyszerűen megfelezte az összeget. Most már csak néhány száz milliónál tartunk. Ezt a pénzt ugyan felhasználhatjuk a költségvetés megtámogatására, de túl nagy eredményt nem várhatunk, hiszen csupán a nyugdíjakra egy évben majd 6 milliárd euróra van szükség.
Azon már kár töprengeni, hogy mi lesz a nyugdíjak és az állami cégekben dolgozók fizetésének a sorsa. Ma már ugyan nem beszélnek róla, de legalább egy, félő azonban, hogy több évig szó sem lehet a növelésükről. Mi több, reális annak a veszélye, hogy újévtől még ebből is visszavesznek. Csak emlékeztetőül mondjuk el, hogy (külföldi ötlet nyomán) felmerült a 25 000 dinárnál nagyobb nyugdíjak és az 50 000 dinárnál magasabb fizetések 10 százalékos adóval való terhelése. Ez gyakorlatilag mindkét juttatás csökkentését jelenti.
De még ez a megoldás is csak amolyan kapkodó tűzoltásnak tekinthető. Teljes, mindent átfogó reformra van szükség. A mindenkori hatalomtartók már több mint tíz éve ezt hajtogatják, de egyik vezető politikai garnitúrának sem volt mersze tenni is valamit.
Az ezredforduló óta tartó toldozás-foldozás kísértetiesen hasonlít annak a szegény embernek a kétségbeesett kapkodására, aki a düledező vályogfalu házát tapasztja, meszeli, holott tisztában van vele, hogy a viskó egy napon a fejére fog dőlni. Pénze azonban arra nincs, hogy lebontsa nyomorúságának jelképét, és helyette újat, korszerűt, tartósat építsen. Pedig a szerbiai gazdaságban és államvezetésben is erre volna szükség.
Ne ámítsuk tehát magunkat az egyre súlyosabbá váló helyzetünkből történő gyors kilábalással. Bevalljuk-e, vagy sem, egyre súlyosabb évek következnek.
