Ha az ember folyamatosan bajban van, s évekig kívülről érkezik hozzá olyan segítség, amelynek támogatásával esélyt kap a fennmaradásra, legkevesebb, ami elvárható tőle, hogy lehetőségeinek határain belül mindent megtegyen azért, hogy leküzdje a gondjait. Ezt diktálja a józan ész. A gyakorlat azonban – olykor – egészen másképpen fest.
Tudjuk, hogy a Szerbiai Vasutak közvállalat, jóformán amióta létezik, állandóan a költségvetés emlőjéből táplálkozik. Saját erejéből még egy sajtos szendvicsre sem futná. De úgy tűnik, hogy nemigen igyekszik csökkenteni az általa állandóan felhalmozódó veszteségeket. Akiket az éppen hatalmon levő párt(ok) a Vasút élére kinevez(tek), azok szinte saját hitbizományukként kezelik az állami vagyont. Illetve éppen úgy nem, mintha az ő tulajdonuk volna, mert abban az esetben aligha engednék meg maguknak a luxust, hogy egy kisebb, szintén kötöttpályás szállítással foglalkozó, a közelmúltig nem létező, tehát megfelelő tapasztalattal és felszereléssel csak csínján rendelkező magáncég könnyűszerrel elhappoljon előle egy állandó jellegű és nem is rosszul fizetett munkát.
Pedig éppen ez történt a kragujevaci, egyébként köztudomásúan olasz magánkézben levő szerbiai gépkocsigyár megbízásával kapcsolatban. A hatalmas üzemben – ismét – hetente ezerszám szerelik össze a Nagy Fítyónak nevezett autókat, s azokat át kell szállítani a vasútállomásra, onnan pedig egy jelentős számuk a bari kikötőből hajóval az Amerikai Egyesült Államokba és más országokba jut.
A gyár területén már léteznek ipari vágányok, s azok a vasút tulajdonát képezik. A közvállalatnak megfelelő vagonja és dolgozói is vannak, tehát, elvileg, ők a leginkább versenyképesek.
Ennek ellenére az olasz tulajdonos nem a vasúttal, hanem a fentebb említett magáncéggel kötött szerződést, amelynek, nem mellesleg, kötelessége bérleti díjat fizetni a vasútnak az üzem területen levő sínpárok folyamatos használatáért.
Habár a vasút illetékesei igyekeztek mindenáron titokban tartani eme szégyenüket, kiderült, hogy ők eddig autónként 86 eurót kértek és kaptak a gyártól, a magánvállalkozó pedig ugyanezt a munkát 40 euróért fogja elvégezni.
A vasút első embere azzal védekezik, hogy a gyár az egész üzletet úgymond mutyiban, az ő tudta nélkül intézte. Aztán az is kiderült, hogy a versenytárgyaláson igenis részt vett az egyik aligazgató, de kötötte az ebet a karóhoz, hogy 86 eurónál kevesebb pénzért nem vállalják az újabb szerződés megkötését.
Az egykori Zastava gépkocsigyár új, többségi tulajdonosa privát és külföldi, tehát nehéz lenne elvárni tőle, hogy hazafiasságból a drágább ajánlatot fogadja el, hiszen nem kis pénzről, havonta 1,5 euróról van szó.
Úgy látszik, az állam védelme és a mindenkori uralkodó párt(ok) maradéktalan támogatását élvező cég vezetőinek sokkal kényelmesebb követelni az állami támogatást – amely tavaly nem kevesebb mint 16 milliárd dinárt tett ki –, mintsem megfogni a munka végét.
Hja, kérem, könnyebb az asztalt verni, mint megteríteni!
