A modern rabszolgatartás margójára

Mottó: Vén játékra készül Állam bácsi;

a játék neve: „zabolázni”.

(Az Agydaganat nevű punkcsoda után szabadon)

A szüleim nyugdíjaztatásukig reggel 6-ra jártak dolgozni. Óvodás koromban bizony magam is hajnalban keltem; ekkor jött az: „ébresztő, egy-kettő, felkelni de rettentő”, és gyakran a Novi Fosili máig imádott dalából a: „dobro jutro, pola šest, svakog dana putuje moja Milena”. A családi legendárium szerint eleinte pityeregtem ugyan hébe-hóba, de hamar megszoktam, jó volt az oviba egy-két órával előbb érkezni, együtt játszani néhány sorstárssal – és aztán 14.00 után együtt volt a Család, az előző délután előkészített ebéd is hamarosan az asztalon gőzölgött, és a következő reggelig felhőtlenül örülhettünk egymásnak (avagy „felhősen” olykor, de hát ez is a teljesség része). Volt időnk egymásra; derűben, borúban, de együtt éltük a mindennapjainkat.

Lehet szidni a mindenkori szocialista/kommunista rendszereket. Nem a kiötlői a hibásak, hanem az olyan „megvalósítói”, mint Sztálin, Mao, Rákosi… és sorolhatnánk. A titói Jugoszlávián is el lehet töprengeni, a visszásságain, hátulütőin, a „végkicsengésén” pedig pláne. Magam sem vagyok híve a rózsaszín szemüvegen át történő nosztalgiázásnak – noha nekem aztán valóban csupa szép emlékeim vannak azokból az időkből –, minden rendszerhez kritikusan kell hozzáállni, hogy tanulhassunk a hibáiból. Ám ha csupán ezekre fókuszálunk, ezekre emlékezünk, az ugyanolyan egyoldalú és szemellenzős hozzáállás, mint a nosztalgia „rákfenéje”. Legyünk objektívek: a titói „rezsim” a közalkalmazottak számára egyértelműen élhető világ volt – ezt az egyet határozottan leszögezem! Mert láttam/láttuk, átéltem/átéltük. De ne vesszünk el a részletekben, koncentráljunk a témánkra: a munkaidő kezdetéről és annak végetértéről.

Az elfogadás előtt álló javaslat: a közalkalmazottaknak nyolc óra után kezdődjön a munkaideje. Az állam – amely persze releváns módon nem fogja kikérni az érintettek véleményét – ezt most úgy tálalja, egyéb, valóban előnyös változtatásokkal egy csomagban, mintha kizárólag a mi javunkat, életkörülményeink javítását tűzné ki célul. Hát persze. Állam bácsitól soha nem is várhattunk mást, különösen, mióta demokratikus módon magunk választjuk meg a vezetőit. Különösen, mióta az áhított Unió felé törekszünk vehemensen… (No, az EU-ról is lenne mesélni valóm, a dolgozóihoz való hozzáállásról – különösen a „peremvidékeken”, melyek nem mások, mint modern, „demokratikus” gyarmatok. De hagyjuk.) Ergo: minden szebb lesz ezután! A munkás tovább pihenhet – ez főképp azok számára előnyös, akik messzebbre, vidékre járnak dolgozni –, nyugodtan megfrüstökölhet, utána elviheti gyermekét az óvodába, iskolába, és így is kényelmesen beérhet a hivatalba, ahol mosollyal az arcán kezd munkába, fogadja az ügyfeleket eceterrá, eceterrá.

Akkor lássuk csak: Beblokkol – közben megmutatja mosolytól ragyogó orcáját a kamerának –, mondjuk, 9.00-kor. Végez, legjobb esetben, 17.00-kor. Ha jár egy óra ebédszünet, és ezt levonják a kötelező „nyócórából”, akkor 18.00-kor. A közalkalmazottak munkahelyein nálunk jellemző „trend”, hogy egyre több munkát végeztetnek egyre kevesebb személlyel – korlátozott az alkalmazható munkaerő létszáma; ha valaki nyugdíjba megy, meghal, munkahelyet változtat etc., nem vesznek fel helyette mást, hanem szétosztják feladatait a többiek között. Ez óhatatlanul túlórákhoz vezet rövid időn belül, amit vagy megfizetnek, vagy nem („keress másik állást, ha nem tetszik”) – de egyértelműen további csúszást jelent a munkaidő befejeztében. Végezzen, mondjuk, 19.00-kor. Amennyiben vidékről jár munkába, hazaér 19.30-kor, 20.00-kor. Megöleli a családját – ha marad rá energiája –, bekapja a vacsorát, lezuhanyozik, majd alhat békén másnap reggelig. Jó sokáig… (És akkor arról még nem beszéltünk, hogy sokan „hazaviszik” a munkát, elvégeznek még ezt-azt – éjszaka és/vagy hétvégén –, aminek másnap munkakezdésre „meg kell lennie”, különben nem áll meg talpain a Világ, összeomlik a társadalom. (Hát, ez lassan jobban is tenné, ha összeomlana…))

Az Állam – mely „Hazának akkor nevezi magát, amikor háborúra készül” (Hamvas) – úgy próbálja fenntartani a rendszert, hogy először is megkísérli eltüntetni az egyént („biorobotokat” gyárt), ezáltal lerombolja a családot (melynek alappillérnek kellene lennie) – miközben annak fontosságáról papol –, és egy nem gondolkodó, csupán a rá rótt feladatokat vakon teljesítő réteget szeretne létrehozni, mely közben „boldog”: okostelefonokkal, internettel, médiával etc. Népről már régen nem beszélhetünk, helyette megzabolázott tömeg egzisztál csupán; talán titkon még álmodó, érteni/érezni próbáló (remélem!) embermassza, de akkor is csupán tömeg. Manipulálható, engedelmességre késztethető, szerves robotok halmaza.

A történeti társadalom a csúcsát a(z elméleti) szocializmusban érte el – illetve a szintén soha igazán meg nem valósult (ős)kereszténységben –, aztán, amikor ezt nem sikerült realizálni (mivel éretlenek vagyunk már/még hozzá), visszalépett a kapitalizmusba, a (dekoratívan tálalt) gyarmatosításba, és így tovább, majd visszafelé sokkal gyorsabb tempóban elérkeztünk a demokráciának csúfolt rabszolgatartásba. A mai rabszolga olcsóbb (nem feltétlenül kell etetni éven át, nem feltétlenül szükséges eltartani „családjának” nem produktív tagjait), engedelmesebb, és sokszor még boldognak is álmodja magát. Talán vissza az Aranykorba… A munkaidő egész napra való széthúzása, a szabadidő megszüntetése csupán apró szegmense ennek a folyamatnak, mely oda vezet, hogy a társadalom felfalja önmagát.