Isten veled, Mihajlović… a sportszerűséget meghazudtolva folytatom a közmondást: vigyen az ördög! Nagyon sok rosszat tettél ezzel az egyébként is gyengécske szerb futballal. Kezdted a himnusszal… Igen, nagyon kellett a teremtő segítsége – nem csak neked –, de a Bože pravde szövege nem éppen könnyű, sőt a dallam sem. De te Međugorjéban elkötelezted magad, amire jogod volt, sőt azt kell mondani, le a kalapot előtted! Sajnos Ferenc pápa abban az időben még nem volt a Vatikánban, így a mások istenének a megtűrése nem érhetett el hozzád. Hittérítésed azonban sikerrel járt, az utóbbi találkozókon a nagy válogatottban már mindenki énekelte a himnuszt. Az utolsó meccseden, igaz, az barátságos valami volt, az ellenfél, az újságírók csapatának a fele, nálad sosem játszhatott volna! Messzire hallatszott szótlanságuk! Az volt az érzésem, hogy valamit valakinek oda akartak mondani. Az, hogy a nagyközönség mit akart és még most is mit szeretne neked „odamondani”, hozzád már el sem ér, mert elmentél, de senki nem arrivedercivel köszönt el tőled. Nem akar senki ismét látni, legalábbis mint szövetségi kapitányt. Tehát nagyon is hangos az adio!
Egészen másként néznénk a negatív meccsszaldódra, ha abban most a végén az állna, hogy megyünk Brazíliába. Akkor a több vereség, mint győzelem nem jelentene semmit. Bocsánat, nagyon is sokat, az egyik belgrádi lap szerint kb. 14 millió eurót. Igaz, ez nem téged „üt agyon”, hanem „munkaadódat”, Tole Karadžićot. Ennek az úrnak nem volt szerencséje a spanyol szerbbel, s most az olasz szerbbel sem… Azt szoktuk mi, gyerekek, játék közben mondani, hogy három a magyaré… Ne adja isten, hogy Tole hirtelen meggondolja magát, és maradjon, követelve a harmadikat is!
Mihajlović állítólag egy nagyon tehetséges fiatal gárdát hagyott maga után! Ezt senki nem tudja megcáfolni, sem igazolni, hisz amióta átvette a válogatottat, több mint három csapatra való játékost küldött a pályára. S ha jól emlékszem, soha két meccset egymás után ugyanaz a tizenegy nem kezdett! Azok, akikre szerinte a következő vb csapatát kellene építeni, öt év múlva majdnem mind a harmincon felül lesznek! Ennyit a fiatalításról, és a nagy tehetségek addig is melegítik majd a kispadot, ahogy azt teszik most azokban a klubokban, melyek tizenéves korukban megvették őket.
Ha én még egyszer ötvenéves lehetnék!
Ki lesz az, akinek az lesz a feladata, hogy ennek a hihetetlenül félrevezetett nemzetnek az úgynevezett legjobbjaiból és a külföldön játszó elkényeztetett milliomosokból egy olyan csapatot csináljon, mely meghal a nemzeti mezért, mely szorgalmas, odaadó és a sportszerű életre alapuló játékával képes lesz megvívni bárkivel? Nemcsak az ellenfelekkel, hanem a „hazai ellenségekkel”, melyek talán még nagyobb gátat jelentenek, mint maga a játék és a különféle nemzeti színekben kifutó ellenséges labdarúgók! Íme ezekből egy-kettő: a két belgrádi nagy klub hihetetlen önzősége, a menedzserek kapzsisága, a politikum „szürke” érdekei, melynek egyik végrehajtó keze a szervezett szurkolók bandái. Az edzők hihetetlen bizonytalansága… Hiszen évente átlagosan több mint két edző van a klubban a legfelsőbb fokú ligában! Ember legyen a talpán, aki mindezzel megvív, és élve marad! Amikor az ember mindezt végiggondolja, akkor gyerekjátéknak tűnik egy gólt lőni magán a pályán, nemde?!
S ha ötvenéves volnék, elfogadnám-e a válogatott edzését?
Igen! Azzal a kikötéssel, hogy teljes ellátásom van, de egy évig ingyen csinálom az egészet. A szakmai csapatot és a programot én állítom össze. Mondják meg, mennyi pénzem van erre meg a prémiumokra. De a következő fél évben aztán senki még csak ne is kérdezzen semmit, ne lopják az időmet! Minden héten pénteken van sajtóértekezlet, minden harmadik héten vacsora után összeröffenés a vezetőséggel. Abban a pillanatban, amikor kétszer egymás után kikap a csapat, szedem a sátorfámat.
Sajnos harminckét évvel idősebb vagyok, mint amikor elfogadtam volna a megbízatást!
De ha mégis az lehetnék, akkor a következő két hónapban minden játékossal, aki számításba jön, eltöltenék egy meccsnyi időt, úgy kétórányit, és egy előre elkészített kérdéscsokorra kérnék választ. Közben vitázunk, érdekel, hogy mi a véleménye szinte mindenről, s remélem, hogy őt is érdekli, hogy nekem mi a véleményem azokról a dolgokról, mint például a privát élet, a sportegészséges étkezés, a klubhoz, klubedzőkhöz, a sajtóhoz, a klubbeli és válogatottbeli játékostársaihoz való viszony. Mindent hangrögzítünk persze… Ebből lenne aztán a személyre szabott szerződés, melyet a játékos megkap, és 48 óra után aláírva visszahoz, visszaküld. Ha van valami megjegyzése, azt megtárgyaljuk. Ezután már nincs, nem lehet, amiben nem értünk egyet!
Hasonlóan a szakmában valókkal is megegyeznék: aláírják a dolgokat, és aki kilép a sorból, az ne haragudjon, ha másnap már nincs velünk. Mindezek útközben megváltozhatnak, de azt mindenki tudja majd, hogy miért. A programot írásban megkapja mindenki. A program tartalmaz mindent, ami fontos, előkészületi dátumokat, meccseket, utazásokat, prémiumokat… Egy-egy előkészületi összejövetel teljes programja a szálló minden szobájában megtalálható…
Uraim, 7-kor van az ébresztő, aki 11 után nincs az ágyában, már mehet is haza! De ugye ez benne van a megegyezésünkben – nemde?!
Az igaz, hogy a bemelegítés előtti cicázásban nem ildomos, hogy kötényt kapjak tőletek, de ezt elfelejtettem betenni a megegyezésbe. Jövőre benne lesz! Szóval én nem hátratett vagy a mellemen összekulcsolt karokkal mászkálnék az edzéseken.
Haugh, szóltam, bár – sajnos – nem vagyok ötvenéves. Tehát, Tole, vagy ha váltás lesz a szövetség élén, keressetek valaki mást.
A piperkőc beköszönt!!!
A három felkiáltójel nem véletlen. A Real Madrid sztárja ennyi gólt lőtt a svédeknek a vb pótselejtezőjének visszavágóján! Ez a meccs egy párbajra hasonlított. Két „bérgyilkos” esett egymásnak: a már említett portugál piperkőc (akinek nem írhatom le a nevét, mert korábban ezt írásba adtam) és Ibrahimović a svédeknél. A portugál a spanyoloknál, a svéd a franciáknál keresi a „betevőjét”… Nem hiszem, hogy bárki is jobb „forgatókönyvet” tudott volna írni, mint ez a két gólgyáros! A svéd két gólja nem volt elég, a 2:2 a portugáloknak kedvezett, tehát rohamoztak… nyitva maradt a nagykapu, ami a vesztük lett… A Real játékosa kétszer elfutott, s a végén ő ünnepelt három góljával! Az utolsót egészen új koreográfiával. Mindkét karját vállmagasságba nyújtotta maga elé, és a mutatóujjaival a földet „szúrta”, de nagyon! Volt ideje, mert a hozzá legközelebbi portugál játékos is valahol a kezdőkörben volt! Mondjam, hogy hetekig nem tudnék aludni, ha az én védőim egyetlen játékosnak kétszer is megengednék, hogy egymaga lerohanja őket?! Erre azt szokták mondani, hogy lenyelték a békát… Ezt mutogatta volna nekik az Aranylabdára is esélyes világsztár?!
