Azt már senki sem vitatja, hogy Szerbiában a gazdasági helyzet egyre súlyosabb, s ma már senki sem tudja pontosan megmondani, hogy mi vár ránk a jelenlegi, még kevésbé a következő esztendőkben. Egyben azonban egyetértenek a neves hazai és nemzetközi tekintélyű szakemberek: ha igen gyorsan nem történik látványos előrelépés, komoly anyagi, s ebből eredően szociális megrázkódtatásokkal kell számolni.
Minden helyzetből van kiút, így a szerbiaiból is. Csupán az a kérdés, hogy ki lesz az, aki felfedezi az alagút vége felé vezető irányt?
Elvileg az ország vezetésének feladata lenne új, reményt keltő ötletekkel előállni, hiszen „azért kapják a fizetést”. A gyakorlatban azonban ez nem ilyen egyszerű. Ha alaposan áttekintjük a valamivel több mint tizenkét évvel ezelőtt történt politikai – mint azóta kiderült – félfordulatot, valamint a legutóbbi választások következményeként nagy keservesen összejött koalíciót, nem nehéz megállapítani, hogy az említett félfordulathoz képest is történt újabb kanyar, amely logikailag a „soha vissza ne térjen” időszak irányvonalára mutat.
Az akkor tulajdonképpen a semmiből felbukkant káderek azóta sem hajlandóak elengedni a bársonyszék karfáját, s lett légyen bármilyen összetételű a hatalmi struktúra, ők mindegyikben megtalálták a helyüket. Alapjában véve ez még nem volna baj, hiszen a titói korszakban is minden szinten évtizedekig forgott a politikai körhinta, de akkor mintha más lett volna a gazdasági helyzet. Tényként kell azonban elfogadni, hogy az egypártrendszer vezető politikusai odafigyeltek arra, hogy a vállalatok élére legtöbb esetben valamihez értő szakemberek kerüljenek.
A rendszerváltás után ez a helyzet merően megváltozott. Az utóbbi negyed században nem a szaktudás, a vállalatvezetési eredményesség a mérvadó, hanem az éppen hatalmon levő párt(ok)hoz való hűség. S ennek látjuk a következményét. Tizenkét év alatt vajmi keveset változott az ország gazdaságát irányítók személye. Ma már szemmel látható, hogy szakmailag kiégett egyének tetszelegnek a megváltó szerepében, de semmi újat nem nyújtanak. Ötlettelen, elavult megoldásaikkal csak tovább lökik a lejtőn a gazdaság szekerét. Azt is elérték, hogy az ipar, a valamikorihoz képest, ma már csak nyomokban fedezhető fel.
A magánosítást is célként, és nem megoldásként értelmezik. Vagyis szerintük el kell adni mindent, ami pénzt hozhat az ország költségvetésébe, holott komoly szakvélemények szerint a magánosításnak nem célnak, hanem eszköznek kellene lennie a gazdaság összetételének átalakítása során. Legalábbis erre lehet következtetni azoknak az országoknak a gyakorlatából, amelyek sok-sok évtized óta a magántulajdonra építik a fejlődést.
Akik értenek a közgazdasághoz, váltig állítják, hogy van még esély a rendelkezésre álló erőforrások megmentésére és helyes irányba való terelésére. De nem a jelenleg uralkodó káderekkel. Új emberekre, képzett közgazdászokra van szükség, akik képesek életképes, megvalósítható ötletekkel, alaposan átgondolt tervekkel és programokkal előállni.
A baj azonban minden szinten ott keresendő, hogy a begyöpesedett, politikailag elhasználódott vezetők semmi szín alatt nem hajlandók átadni helyüket fiatalabbaknak, tehetségesebbeknek. Az ország gazdaságát pedig a saját hitbizományuknak tekintik, s ezzel az immár elkerülhetetlennek tűnő szakadékba taszítják hétmillió ember jövőjét.
