Igencsak felborzolta a kedélyeket a hír, hogy a szerbiai villanygazdaság csak úgy menekülhet meg a csődtől, ha a kormány áldását adja (vagyis garanciát vállal) 300 millió eurós kölcsön felvételére. Erre a pénzre a gigászi közvállalatnak legkésőbb márciusig szüksége van, különben összeomlik a pénzügyi rendszere. A pénzügyminiszter azonban kerek perec kijelentette, hogy ilyesmiről szó sem lehet, tehát a „villanyosok” oldják meg a problémájukat, ahogy tudják. Ez alatt azt kell érteni, hogy a kormány szerint is a cégnek hatalmas a belső tartaléka, csupán az ügyvezetésnek kellene egy kicsit megcsipkednie magát, s bíráló szemmel körülnéznie a saját háza táján.
A kormánynak ezúttal teljesen igaza van, ugyanis senki sem állíthatja azt, hogy a villanygazdaság a szerbiai társadalom mostohagyereke, hiszen hosszú évtizedekre visszamenőleg a lakosság tapasztalhatta, hogy jószerivel egyetlen kérésükre a minisztertanács minden alkalommal jóváhagyta az elektromos energia árának növelését. Ezzel együtt azonban sem régen, sem most senki nem érdeklődik a vállalat gazdálkodásának ésszerűsége iránt.
Közismert tény ugyanis, hogy a túlzottnál is nagyobb a túlfoglalkoztatás, hiszen a mindenkori hatalmi pártok „legérdemesebb” tagjaikat itt, vagy másik, hasonlóan jól fizető közvállalatban juttatták munkahelyhez. Lehetetlen tagadni a tényt, hogy állást kapni a villanygazdaságban felér egy ötös lottó főnyereményével.
A legutóbbi kimutatás szerint is ebben a közvállalatban az átlagkereset csaknem kétszerese az országosnak, és messze maga mögött hagyja a sokkal jobb sorsra érdemes, nem ritkán az életüket (is) kockáztató bányászokat. Az utóbbiaktól az ember nem sajnálna a jelenleginél sokkal nagyobb fizetést, de vajon azok is megérdemlik a több ezer eurós igazgatói, osztályvezetői bért, akiknek legfőbb dolguk a tévében unos-untalan magyarázni, hogy nálunk legolcsóbb az áram, tehát záros határidőn belül legalább harminc százalékkal emelni kell az árát.
Ők szinte mellényzsebből ki tudnák fizetni ezt a számlát is, de mi van azzal a hozzávetőleg félmillió háztartással, amelyeknek a kormány bizonyos mennyiségű ingyenes áramot és földgázt ígért? A szegénységi küszöb alatt tengődőknek csupán egy megoldás marad: lemondani a villanyáram használatáról.
A közvállalat illetékesei elsősorban azzal érvelnek, hogy egy dinárjuk sem maradt fejlesztésre. Ugyanakkor mélyen hallgatnak arról, hogy a miloševići rezsim megbuktatása(?) után, a NATO-légicsapások idején tönkrement berendezések legnagyobb részét európai pénzből újították fel. Az is valószínű, hogy a korábbiakhoz képest sokkal magasabb műszaki szinten.
Arról is hallgatnak a villanyosok, hogy mennyi pénz úszott el a kolubarai szénbányában és a többi termelő kapacitásoknál. Legtöbb helyen eurótízmilliókról lehet szó, és ez most nagyon jól jönne nekik.
Ugyanerről van szó a kinnlevőségek behajtását illetően is. Saját bevallásuk szerint nagyjából 100 milliárd dinárral, vagyis csaknem egymilliárd euróval tartoznak a fogyasztók. Ennek az összegnek a fele a gazdaságra, a másik fele a lakosságot terheli.
Egy szó nem sok, annyit sem hallani, hogy mit tettek a jobb megfizettetés érdekében.
Nekünk nem éppen enyhe keserű szájízt okoz a tény, hogy Vajdaságban viszonylag sokkal kisebb a nem fizetők száma, mint a Szávától délre eső területen. Ez abból is látszik, hogy amíg az egész villanygazdaság nyakig ül a bajban, addig az Elektrovojvodina tavalyi mérlege elismerésre méltó többletet mutat.
Persze téves lenne kizárólag az EPS vezetőségét hibáztatni az előállt helyzetért, hiszen – közvállalatról lévén szó – a „kormánypálca” mégis csak a minisztertanács kezében van. Ugyanez a kormány pedig hallgatólagosan tudomásul vette, hogy az általa a villanygazdaság igazgatóbizottsága elnöki székébe ültetett szocialista káder ebben a válságos időszakban semmibe vette az egész bizottság és a nagyvállalat ügyvezetésének követelését, és nem hajlandó összehívni az EPS legrangosabb testületét. Az ok pedig egyszerű és egyben megdöbbentő: ő úgy döntött, hogy Szerbiában nem egy, hanem öt vállalatra van szükség az áramellátás további szervezése céljából. Az nem érdekli, hogy ezzel egy helyett öt igazgatói, helyettesi, meg ki tudja milyen vezetői munkahelyet kellene nyitni, vagyis tovább és feleslegesen terhelni az ügyvitelt.
A kormány, a villanygazdaság, és velük együtt az igazgatóbizottság „gazdája” pedig hallgat.
Félő, hogy ennek a tehetetlenségnek is mi fizetjük meg az árát.
