– Apa, azért Újév még lesz, ugye?
– Ha a szomszédok megengedik, fiam…
A ködös választ a férjem adta a társasági életünket hiányoló nyolcéves gyermekemnek… Mindezt azok után, hogy hétvégén szárnyra kelt a hír: Belgrádban a járványügyi intézkedések értelmében szombat estétől vasárnap hajnalig hat magánszervezésű csoportos szórakozásnak vetett véget a kommunális milícia. Zoran Radojičić polgármester a Szerbiai RTV műsorában elmondta, hogy az illetékes szervek este hat órától kilencig 100 szórakozóhelyen jártak, és egyet be is zárattak. Kiemelte azt is, hogy az elmúlt hét folyamán fokozottan ellenőrizték a fővárosban működő vendéglátóipari létesítmények munkáját, de a rendeletek betartását a bevásárlóközpontokban is figyelemmel kísérték. Hangsúlyozta azonban, hogy a lakosok bejelentéseinek 60 százaléka általában magánszervezésű bulikra vonatkozik.
A fővárosi szigorításokról szóló beszámoló igencsak felkorbácsolta a kedélyeket a lapunk közösségi oldalán is. Kikértük ugyanis az olvasóink véleményét arról, hogy feljelentenék-e a szomszédságukban bulizó fiatalokat.
A legtöbben egyértelmű NEM-mel válaszoltak. „Sőt: falaznék nekik... Egy évet ellopni az emberek életéből nagyobb bűncselekmény! Szegény fiatalok... A legszebb éveiktől fosztják meg őket a tisztelt önkényeskedő honatyák” – írta az egyik idősebb hozzászóló. Sokan kifejezték véleményüket arról, hogy szerintük fiatalon szórakozni és tapasztalni kell, és ezt az emberi jogot senki sem veheti el az ifjú nemzedéktől. „Örülök, ha élet van körülöttem. Szeretem a fiatalokat és sohasem zavart a hangos zene, ricsaj. Mikor szórakoznának, ha nem fiatalon?” – vetette fel egy idős hölgy, akihez többen is csatlakoztak: „A válaszom a kérdésre: sütnék egy tepsi pogácsát és bekéredzkednék hozzájuk bulizni!”
A bejelentést ellenzők népes táborában szép számmal akadtak olvasók, akik a rendelkezések betartásának következetlenségére mutattak rá. „Nem értem ezt a kettős mércét: amíg a pátriárka körüli események normálisnak kezelendők, mi a gond bármely más összejövetellel?” – utalt az aznap zajló gyászszertartás megtartásának körülményeire az egyik olvasónk. „Miért akarják az embereket egymás ellen fordítani? Isten nyugosztalja a pátriárkát… de ami zajlik körülötte, az rendben van? Jól összezavarták az embereket, és már nem tudni mi a helyes, mi az igazság.”
A válaszadók egy csoportja azt kérdőjelezte meg, hogy a kommunális milíciának mikor áll jogában közbeavatkozni, és véget vetni a magánházakban tartott mulatságoknak. „Az otthoni bulizás soha nem volt megengedve. Este 10 és reggel 6 óra között, illetve délután 2-től 4-ig nincs buli. Egy 100 lakásos tömbház lakói nagyon örülhetnek ilyen esetekben. Mire hasonlít, ha minden második emeleten zajonganak?” – írta egyik olvasónk. Többen is egyetértettek azzal, hogy a hétvégén megtartott vigadozásokat elviselnék, de munkanapokon nem tartják méltányosnak az otthoni bulik szervezését. Szép számban akadtak azonban olyan válaszok, amelyek inkább az egymás iránti elfogadás fontosságára hívták fel a figyelmet: „Minden évben van egy óriási buli a szomszédban. Nemegyszer korán kellett munkába indulnom, és akkor sem szóltam semmit, amikor hajnali négykor keltem. Ha hétközben tartanák, akkor megkérném őket, hogy kicsit csendesebben vigadjanak.”
A társadalmi felelősségvállalást azonban néhányan teljesen más szemszögből közelítették meg. „Az előírások mindenki számára egyértelműek. Ha nem játszadoznánk velük, akkor talán idáig sem jutottunk volna el. Buli nélkül ki lehet bírni, de egészség nélkül nem. Sokan nem törődnek azzal, hogy hányan küzdenek az életükért, hogy hány ember kénytelen az ünnepek ideje alatt nélkülözni a családját, vagy hogy idén hányan nem láthatták szeretteiket. Sajnálom, de a jelenlegi helyzetben nem tudom helyeselni a bulik megtartását” – fejtette ki az egyik olvasónk. Megjegyzésére felbátorodtak azok is, akik ellenzik a rendelkezések megszegését. „Van akinek egy éve megy el, van akinek meg az élete. Most egy kicsit félre kell tenni a szórakozást az idős emberekért és krónikus betegségben szenvedőkért” – támasztotta alá egy másik hozzászóló. Az ellenérvek áradatára viszont így válaszolt egy hölgy: „Nem azt mondtam, hogy fel kell őket jelenteni. Csak azt próbáltam elmagyarázni, hogy ki lehet bírni buli nélkül. Pár órát be kellene állni az ápolók mellé, segíteni, és aztán véleményt nyilvánítani.”
Az olvasók többsége azonban továbbra is úgy gondolja, hogy a feljelentésekkel nem befolyásolhatjuk a szigorítások enyhülését, és a családtagjaink sem kerülnek közelebb hozzánk. Sokan kiemelték, hogy a médiában közölt megbetegedések és áldozatok száma helyett inkább azt kellene hangsúlyozni, hogy hányan gyógyultak fel a kórból, illetve más betegségekre vonatkozó adatokkal összevetve kellene a nyilvánosság elé tárni a koronavírus-járvány terjedésének elemzéseit. A negatív adatok ugyanis pánikot keltenek és társadalmi széthúzáshoz vezetnek – indokolták álláspontjukat a közösségi oldalunk kedvelői.
Az egyik olvasónk az embereken uralkodó bizonytalanság hatalmát egy tanmesével is alátámasztotta: „A halál ült a városfalnál és várt. Egy okos ember jött a városba és megkérdezte: halál, mit csinálsz te itt? A halál válaszolt: bemegyek a városba és elhozok 100 embert. Az okos ember beszaladt a városba és kiabálta: jön a halál és elvisz 100 embert! Erre az emberek berohantak a házukba és több hétre bezárkóztak. 5000 ember meghalt. Mikor az okos ember elhagyta a várost, a halál még mindig ott ült. Az okos ember haragosan megkérdezte: te 100 embert akartál elhozni, de 5000 halt meg! A halál válaszolt: én százat elhoztam, öreget, beteget, mint mindig. A többit a félelem hozta el, amiért te vagy a felelős!”
* * *
Kedves Olvasók! Engedjék meg, hogy kivételesen levessem a szakma nehéz köpenyét, és csatlakozzam a hozzászólók csoportjához. Nyilvánvaló ugyanis, hogy mindannyiunk vállát ugyanaz a kő nyomja. Egyenként igyekszünk cipelni a súlyát, és lassan összeroppanunk a ránk zúdított tehertől. Eszünkbe juthatna azonban a fizika azon egyszerű törvénye, miszerint csökken a nyomás, ha növeljük a leterhelt felületet. Egymás mellett állva van esélyünk csak arra, hogy együtt megküzdjünk a tehetetlenség érzésével, és az embertelen körülményekben is megőrizzük méltóságunkat.
