Slobodan Tišma: Bernardi szobája (Fordította: Orcsik Roland)
„A belső élmény volt a lényeges, ám az megosztható-e bárkivel is? Hát persze, hogy nem, a legjobb szándék ellenére sem, akkor sem, ha egyértelműen csak erre vágynék. Számomra ez volt a legmélyebb intimitás, ami egyedül az enyém és senki másé. Aminek én örültem, arról mások nem is álmodtak. Node, én sem voltam tisztában azzal, minek is örülök? Fel sem fogtam. Arra pedig rá sem rántottam, hogyan látnak engem, mit gondolnak rólam. Vajon ha valakinek eszébe jutottam, kellemes vagy komor arckifejezést vágott? Én leginkább az undort és a megvetést akartam. A megvetés felszabadító. Mindig is arra törekedtem, hogy leleplezzem a másik illúzióit. Ez nyilván még magányosabbá tett, ám ez volt az ára az igazlátásnak, az egy testben és az egy lélekben lakó igazságnak. Amennyiben semmit sem számítasz a társadalomban, akkor marad a család. Amennyiben nincs családod, egyedül vagy, csupán a természet marad, a tested, vagyis a kozmosz és a végtelenség, mint legnagyobb börtön. Egyedül a csillagok alatt, az Óceánnal szemben. Ez vajon kevés? Ez vajon Semmi?”
Miljenko Jergović Gloria in excelsis című pazar opusa után újabb műremekkel örvendeztetett meg bennünket a FISZ és a Jelenkor közös világirodalmi fordítássorozatában. A Bernardi szobáját Orcsik Roland és Thomka Beáta egyaránt kitűnő fordításában, illetve utószavával olvashatjuk.
Létezik-e „az egy testben és az egy lélekben lakó igazság”? Fellelhető-e a közvetlen – vagy akár közvetett – út lélektől lélekig, embertől emberig? Hogyan juthatunk el az igazlátásig? Főleg ebben az emberi társadalomnak nevezett, egyre kiüresedőbb és embertelenebb gépezetben, ahol az egyének legtöbbje igyekszik a felszínen egyensúlyozni, és mindehhez kapaszkodókat, leginkább illúziókat igyekszik találni a maga számára, mert különben egykettőre elsüllyed a „Semmiben”. Vagy inkább ne is foglalkozzunk a „filozófiával”, „az élet értelmével”, csak találjuk meg a napi rutint, illeszkedjünk be a gépezetbe akár a legkisebb csavarként? De mi lesz velünk, mivé válunk, ha ez a csavar berozsdásodik? Irány a szeméttelep? Alkatrészből akármennyi rendelkezésére áll a társadalomnak… Minden puszta mechanika? Mi pedig csupán biológiai organizmusok vagyunk, a se(h)olból a se(h)olba tartunk, és amíg fennáll ez a „valami”, amit életnek nevezünk, elég, ha így vagy úgy megfelelünk a mindenkori rend(?) elvárásainak, szórakozásnak meg a napi robot megengedte szabad(?) pillanatokra elegendő a politika vagy a sportesemények megvitatása? A „mátrix” így működik tökéletesen, kérdezni pedig teljesen felesleges, sőt!, nem is ajánlatos?
Nyilván nem csupán a rendkívül jelentős újvidéki kortárs szerző kérdései ezek, hanem társadalmunk – sőt, a mindenkori (történelmi) ember – mindazon egyén(iség)eié, akik megpróbálnak kicsit tovább látni az orruknál. Akiknek nem elegendő a tálcán kínált kenyér és cirkusz, hanem keresik az igazi helyüket, feladatukat térben és időben, de még ezen is túl: a valós létben. Mert kisregényében Slobodan Tišma – és hőse, Pišta Petrović – sokkal többet kérdez, mint amennyit állít. Ám kérdései sokszorta többet állítanak, árulnak el világunkról, mint mások „abszolút meggyőződései”. Mert igazán és fáradhatatlanul keres: nem illúziókat, meg- és belenyugvást – hanem a Valót.
A Bernardi szobája nem a „sztoriról” szól. Az nagyon röviden felvázolható: Adott egy limáni fiatalember, akinek szülei elváltak, édesapja hivatásos katonaként Splitbe költözik, majd Jugoszlávia széthullásakor ott ragad, édesanyja viszont hozzámegy egy hippihez, és valahol Dél-Szerbiában talál otthonra egy kommunában. A fiú viszont – aki az idő múlásával egyre csak „fiú” marad, sehogyan sem akar/tud „felnőtté” válni – valamiért ragaszkodik a városhoz, ahol felcseperedett. Pedig emlékeiben élénken él az „Óceán”, amelytől kilométerek százai választják el. De érzi, hogy kérdéseire nem a térben – és az időben – lelhető meg a válasz. Apja rá hagyományozott szolgálati lakását egyre inkább ellepik az ilyen vagy olyan okból ottragadt „haverok”, akik hosszabb távon már zavarják őt, ezért beköltözik egy a parkolóban felejtett autóroncsba. Mely úgy veszi körül, mint törékeny testű remeterákot az üres csigahéj. Ily módon „utazik”, gondolatban, egyre csak töprengve, (látszat)ellentmondásokba bonyolódva a lét rejtelmes ösvényein. Mert – még ha paradoxonnak is tűnik – a valós válaszok csakis ellentmondásokban fogalmazhatóak meg.
Tišma meditatív, filozofikus és sajátosan „mágikus” regénye – kurtasága ellenére – egy hatalmas belső monológ: mely minden esetben dialógus!, hangsúlyozza a főhős; az ember, amennyiben a végső válaszok érdeklik, egyfolytában „vitatkozik” önmagával. Ebből származik azután az a sok-sok kérdés is, melyeket nem olyan könnyű megválaszolni… Például: Amennyiben lemondok csaknem minden kényelemről, s egy türkizkék Mercedes-roncsba – mint kagyló a héjába – visszavonulok, hogy megfejtsem a misztériumot és válaszokat találjak a kérdéseimre, az elégséges-e?… Vagy mozduljak el mégis? Térben és időben is? Egyértelmű válaszokat természetesen nem kapunk. Az olvasó, ha csupán szórakozna és kikapcsolódna, keressen magának másik könyvet. Itt ő sem pihenhet.
„Arra gondoltam, abszurd, hogy megfeszítsenek, mert nem voltam hívő, nem hittem Istenben, legalábbis Jézus Krisztusban nem. Elmondtam ezt anyámnak, aki csak hallgatott. A vénasszony, aki betakart a lepedővel, úgy látta, itt az idő, hogy felvilágosítson. A hitetlenségem egyáltalán nem számít, a hit nem személyes döntés kérdése, ez valami olyasmi, ami az egyén fölött áll. Mi az emberi vélemény? Még az eszmék sem számítanak, az eszme bármi lehet, ha felhasználható. Tehát egyedül az akció fontos, a valahová vezető mozdulat.”
