Ne legyen kétség, hogy igenis a mai divat – az apró termetű focisták istenítése – késztetett arra, hogy az alábbi sorokat leírjam. Mindenki, aki olvassa a Jegyzeteket, nagyon jól tudja, hogy mennyire élvezem a kis argentin – aki a Messi névre hallgat – játékát, és biztos vagyok abban, hogy sok millióan teszik ezt szívből még akkor is, ha éppen szeretett csapatuk ellen mutatta meg hihetetlen technikáját, még hihetetlenebb felgyorsulását és persze gólképességét. Fogalmam sincs, hogy miként jött össze a Barcelonában a „törpék klubja”! Legalább a csapat fele a „megengedett” 175 cm alatt van. Még az sem tesz semmit, hogy ha egy-két centit „loptam” volna. Ha nincs a kapus meg egy-két védő – s nem látná az ember az arcokat –, azt hinné, hogy valami középiskolás csapatról van szó. Fenét gondolná, hisz ma a tizenévesek legnagyobb része „kétemeletes”. Mi az, ami ilyen szelekcióra késztette Guardiolát és azokat, akik megelőzték? Az például, hogy a spanyol nemzet nem éppen svéd vagy norvég magasságátlagú?! Vagy talán az, hogy a kisebb játékosok leginkább ügyesebbek, fürgébbek, jobban kezelik a labdát? Legalábbis azokban az években, amikor nőnek.
A hórihorgas srácok esetlenek, „belebuknak” még a fociba is – szokták mondani a túl okos edzők. Legtöbbje nem képes kivárni, hogy a „kétemeletesek” befejezzék a testépítést… mindig sietnek! A napokban az egyik csapatban – fogalmam sincs, hogy melyik bajnokságban, de nem is fontos! – egy 152 centiméteres srác lőtt gólt! Hallották, hogy mit mondtam?! S mit csináljon egy nagydarab „favágó” védő egy ilyennel? De hát ugye ez nem ökölvívás és nem birkózás… s a kis szemtelen ezt ki is használja… Mindig voltak ilyen „szemtelenek”, ha nem is éppen ilyen picurkák. Mondjak egyet-kettőt? Hát kérem, Puskás, Vukas, Müller, Romario, Garrincha…
Rendcsinálás közben – ami azt jelenti, hogy kidobok ezeregy dolgot – került a kezembe egy két évtizeddel előtti ausztráliai kiadvány, melyben a csapat felkészítéséről és egyébről beszéltem. Egyebek között a következőket mondtam. Tudom, hogy nagyképűség, amikor az ember önmagát idézi, de a téma megköveteli. Íme, mit mond Frank Arok:
„A modern futballban a gyorsaság és a testmagasság döntően fontos, példa az AC Milan sikere a három holland játékos szereplése idejében – Ruud Gullit, Frank Rijkaard és Marco van Basten, mindannyian 188–191 centi magasak, lévén ragyogó atléták nemcsak a légi háborúban volt nagy előnyük, hanem mivel gyorsak voltak és technikailag képzettek, »tele voltak csellel«. Egyszerűen taroltak a pályán! Talán még fontosabb, hogy állandóan jobbak akartak lenni, született győztesek voltak! Utáltak vereséget szenvedni!”
Nos, ilyen hármasra volna szüksége a Barcelonának, hogy még jobb legyen, Messi, Iniesta és a többi apró termetű játékos helyett! S mintha ezt be is látta volna a vezetőség, mert az új brazil csodacsatár, Neymar hat centivel magasabb, mint az argentin kisisten.
Mi a legfontosabb az életben?
Ebben a pillanatban csak két dologra hívnám fel a figyelmet, mégpedig a következőkre:
Első és talán a legfontosabb, hogy jól válaszd meg a szüleidet!
Második, hogy a „kellő” évszázadban lásd meg a napvilágot!
Minden más majdnem csak ezektől függ, bármiről is kezd valaki filozofálni. Veszem magamat, mert hát legeslegjobban tudom, hogy mi is történt velem ebben a nyolcvan-ennyihány évben… és miért, meg hogyan. Ha hiszik, ha nem, azzal kezdődött, hogy egy nagyravágyó ácsnak a fia lettem. Már az első napokban kimondta: „Isten engem úgy segéljen, ez nem lesz sem ács, sem kőműves!” Aztán, ahogy serdültem, minden egyes alkalommal, amikor hazajött – ugyanis leginkább vidéken dolgoztak – ment a mondókája: „Tebelőled technikust csinálunk! Nem leszel te ács… esküszöm a Teremtőre!” Azt azonban nem éppen úgy mondta, hogy agyonütlek, ha nem leszel kitűnő, hanem csak érezhető volt a hangsúlyából! A hét butában „hoztam is magam”, sőt a három ostobában is, és lettem az, amit ő akart. Abban az időben sietni kellett, mert építettük a szocializmust, tehát ment a gyorstalpalás az iskolában. S miért mondom mindezt… hát azért, hogy érzékeltessem a „kellő évszázadot”, amikor egy ács és varrónő gyereke is minden nehézség nélkül elvégezte a középiskolát és az egyetemet. Nézzenek körül, és meglátják, hogy még akkor sem történhet meg mindez, amit leírtam, ha a szülők jól lettek választva, mert az évszázad nagyon furcsán alakult és alakul. Megnyugodva nyugtázom, ami mögöttem van, mert az „én időmben” minden szakmában, tanárnak, újságírónak vagy éppen edzőnek lenni egészen más volt! Szebb, jobb, élvezetesebb! Ma a tanárokat senki sem tiszteli, sem a szülők, sem a diákok, akik nagyon sok helyen fizikailag is megtámadják őket!
Ha valaki azt hiszi, hogy ma valami nagyszerű újságírónak lenni, az vagy álmodozik, vagy nem ebben a világban él. Az újságírásnak, mint azt mi egyszer elképzeltük, egyébként is lassan befellegzett. Mind kevesebb az olyan, aki olvasva akarja megtudni, hogy mi történik a világban, hogy mit csinált kedvenc csapata, vagy éppen hol mészároltak le ezreket a mindenféle „talibánok”!
Az edzőket meg hetente rúgják fenéken. Bár mindenki tudja, hogy a legtöbb esetben nem ők veszik és adják el a játékosokat, hanem a „pénzemberek” ilyen vagy amolyan érdekek és hatalmak révén. Sőt a csapat összeállítása sem tőlük függ!
Most látom csak, hogy milyen jól választottam a szüleimet meg az évszázadot is! Becsületszavamat adom, hogy mától kezdve nem káromlom sem a Teremtőt, sem az éveimmel járó apró-cseprő bajokat, melyek kordában tartására szedem azt a tucat gyógyszert.
Džajićéknál és a válogatottnál megkondultak a harangok
Persze nem világcsúcs a 17. másodpercben elért gól, de Džajićék ennél gyorsabb teli vödör jeges vizet aligha kaptak a nyakukba, amióta ez a klub ebben a versenyben játszik! S méghozzá kitől?! Egy külvárosi csapattól, melynek a neve Čukarički! Igaz, hogy ez a klub ebben a pillanatban éppen ezzel a három ponttal osztja az első helyet a Partizannal, de ha az eredmény fordítva sikerül, akkor Džajićék volnának a második helyen, és valószínűleg még nem húzták volna meg a vészharangot. Személyesen nem lepett meg az eredmény, de az már igen, ahogy az első gól esett! Igaz, hogy 17 másodperc alatt le lehet futni 150 métert is, de labdával hat-hét védekező játékos ellen bizony nem is olyan egyszerű!
Na de a Džajić vezette klub, úgy látszik, meg van átkozva, valószínűleg kívülről, belülről, oldalról és alulról, tehát minden lehetséges, sőt majdnem természetes. Ebben a nagy klubban minden nagyon nagy, tehát a krízis is. A gólt a korosztályos válogatott játékosa, Stoiljković lőtte, a másodikat pedig az egyik Srnić, akit a testvérével együtt Džajićék tehetségtelennek tartottak, és eltessékelték a klubból!
A piros-fehéreknél már rég meghúzták a vészharangot, és dúl a belső háború. Nagyon valószínű, hogy ez a versenyév is elveszett számukra, nyitott az út a Partizan előtt, s esetleg csak a Vojvodina tudja őket megszorítani, vagy talán éppen a Čukarički, ami valóban szenzáció lenne.
Nincs ilyen szenzáció a válogatottnál. Tole és Miha játsszák kis partijukat. „Ha Tole marad, én is hajlandó vagyok maradni” – mondja Miha. Ha ez az ára mindennek, akkor Tolét meg kell kérni: „Az isten szerelmére, menj, nekünk elegünk van Mihajlovićból!”
S hogy Mihajlović mennyire gondol a következő vb-re, azt az mutatja, hogy a most meghívott gárdából 2018-ban a meghívott 24 játékosnak a fele sem lesz az úgynevezett legjobb éveiben – 27-28! Ennyit a Međugorjét járó edzőről, akit, úgy látszik, felülről sem segíti senki. Ámen.
