A múlt héten, amikor még a Székelyföldet jártam, kaptam egy rövidke levelet kedves barátomtól, Dettre Andrástól. Egy egészen érdekes mozzanatról értesített, melyet én már nagyjából tudtam, ugyanis a sporthírekben jelentették, hogy Ange Postecoglout nevezték ki az ausztrál labdarúgó-válogatott kapitányának. A rövidke levél igazi mondanivalója azonban nem a kinevezés volt, hanem az, hogy 900 ezer dollárt kap évente! Erre gondolt barátom, amikor azt írta, hogy egy kicsit korán születtünk… Ő ugyanis jól tudja, hogy mennyi volt az én évi gázsim, aminek a hatvan százalékát a Budapest Labdarúgóklubnak adtam, mert profi szerződésem volt a klubbal, és nem akartam otthagyni kedvenc csapatomat, melyet három alkalommal kellett kihúznom a slamasztikából. Őszintén szólva ingyen is megcsináltam volna a válogatottat, de az Anglia elleni három kiváló eredmény után úgy éreztem, hogy valamit mégis megér, amit csinálok. Felajánlották a fent említett összeg tizenötöd részét, amire én csak rábólintottam. Drága nejem nem is tudta a teljes igazságot… Két év után kellett volna, hogy hazajöjjünk, de amikor kineveztek szövetségi kapitánynak, azt mondta az ismerősöknek: „Ezt nem vehetem el tőle, hisz ezért él, maradunk még egy-két évet.” Ebből lett a harmadik ausztráliai „kirándulás”, a 23 év egyhuzamban!
Tulajdonképpen nem is a pénzről akarok itt regélni, hanem arról, hogy Postecoglou nálam kezdte edzői pályafutását! Amikor átvettem a melbourne-i görög csapatot, szerintem ő már túl volt legjobb játékosévein, s úgy gondoltam, hogy mivel intelligens, tehát nem egy igazi bunkó focista, valamint nagyon jól ismeri a játékosgárdát, egy kis „kipofozással” jó segítség lesz. Úgy is volt. A végén aztán „túltett önmagán”. Ugyan mit várhattam egy görög csapatnál egy agilis fiatal görögtől… A csapat „össze lett rázva”, átlagban négy évvel lett fiatalabb, két kupát is nyert, válogatottjai lettek. Én mentem, ő örökölt. Naná!
A következő bajnokságot meg is nyerte, és meg kell hagynom, hangsúlyozta, hogy neki nem volt nehéz, hisz egy kész csapatot kapott Franktől. Azóta a jó ég tudja mi mindent nem nyert meg, és biztos vagyok abban, hogy a válogatottal is jó eredményei lesznek, habár ebben a pillanatban – bár már ott vannak Brazíliában – nem lesz neki könnyű, mert a válogatott nagyon öreg!
Itt kell megjegyeznem, hogy nemcsak Ausztráliában lett egykori segédedzőm szövetségi kapitány, hanem ebben az országban is: Živadinović a Novi Sadban volt segédem. S ez volt az első lépése mint edző.
Mi képviseltük volna a vajdasági magyarságot?!
A parajdi sportkonferencián való részvétel volt a célunk, nekünk, ötünknek, vajdasági magyaroknak. Olyan, mint ami nemrég volt Tornyoson. A helység olimpiai bajnokát, Keresztes Lajost ünnepeltük. Vajdaságot a topolyai Tóth Margit tekevilágbajnok, Vajda Attila sporttörténész és jómagam képviseltük meglehetős sikerrel.
S ha már ott voltunk, mi sem természetesebb, hogy látni akartuk és részei lenni a Székelyek nagy menetelésének. Fogalmunk sem volt, hogy Vajdaságot, mármint az itteni magyarságot képviseli-e valaki, valami szervezet. Persze azt fel sem tételeztük, tételezhettük, hogy valamilyen „szerbiai küldöttség” fog megjelenni, mert ebben a „magyar problémában” a két ország hozzáállása tökéletesen megegyezik… majdnem úgy van, hogy csak baj van velünk… Mivel kollégáim mind magyar állampolgárok – volt egy Attila, két András meg egy Ervin –, nem is csoda, hogy egy magyar zászló is volt a kocsiban, tehát nem jelentett nagy problémát rápingálni, hogy Délvidék. Mondjam, hogy a körülöttünk állók közül nem mindenki tudta, hogy mi fán terem ez a vidék, de sokan nyomban fényképezkedni akartak velünk… Mi voltunk a messziről jöttek, de velük érzők, akik nagyon is tudják, miről van szó! Jó volt része lenni történelmi megmozdulásuknak. Látni azt a temérdek zászlót, azt a sok fiatalt… tizenévest… Nálunk a fiatalok mintha neutrálisak lennének… vagy már csak ilyenek vannak a határnak ezen az oldalán?! Most, hogy tudom, mennyien képezték az ötven kilométernél hosszabb láncot, egy kicsit ki vagyok ábrándulva, mert a várt három-négyszázezer „láncszemből” csak százhúszezer jelent meg, amikor ki kellett mutatni, hogy ki hogy érzi nemzetének jövőjét. Meg kell mondanom, hogy nem láttunk sehol semmilyen „állami beavatkozást”. Most olvasom azonban, hogy Diaconu, a kormánypárt tagja büntetőjogi feljelentést tett a Székelyek nagy menetelésének szervezői ellen! Ugye ez várható volt – nemde?!
Valahogy mégis kijutottam az „alvilágból”!
Ha valaki Parajdon jár, és nem látogat el a sóbányába, akkor valami baja lehet! Mondjuk fél attól, hogy mélyre le kell menni, vagy azt gondolja, mit is lehet látni egy sóbányában, amiért még fizetni is kell… S ha az ember a havasok között van, inkább másszon fel azokra, mint hogy a föld alatt mászkáljon! Nos, mi ennek ellenére beszálltunk a buszba, és elindultunk, be egy nagy hegy gyomrába… Egyszer csak megálltunk, és előttünk egy végeláthatatlan lépcsősor vezetett valahova a mélybe. Nem vagyok biztos abban, hogy lefelé vagy felfelé utálom jobban a lépcsőmászást. Amikor azonban elfogytak a lépcsők, az, ami elébünk tárult, minden fáradságot feledtetett! Az óriási termek – legalább hatban voltam – mind más alakúak, mindben van valami érdekesség, kezdve a templomtól a játszótereken keresztül a sportcsarnokig, szinte mellbe vágják az embert… Száz méterekről van szó, meg húsz-harminc méteres magasságokról A „padló” ragyogóra van csiszolva, a falak szürkéskékek, a mennyezetek szintén… Nem épp így képzeltem el a sóbányát! Az ember egyszerre nagyon aprónak érzi magát. S van egy olyan hangulata, hogy valóban imádkozni kellene…
Majd egy órát barangoltam elválva a csoportomtól, amikor rádöbbentem, hogy a buszom negyedóra múlva indul kifelé. Erre nekiestem a lépcsőknek… százaknak. A felénél megpihentem, majd a fennmaradt felénél komoly légzési problémáim voltak! Aztán már minden tucat után nekidőltem a falnak. Először életemben pánikba estem. Sem előttem, sem utánam senki. Kiáltottam egyet, majd fütyültem. Semmi. A lábaim nem akartak mozdulni. Borzasztóan csúnyán káromkodtam. S akkor fentről valaki szólt románul, majd magyarul, hogy két perc múlva indul a busz. Én meg visszaordítottam, hogy várjanak, mert menni akarok velük. Valahogy megtettem az utolsó harminc lépcsőt, és a sofőr látta, hogy bajban vagyok, és felsegített a buszra.
Amikor kiértünk az utcára, s megállt a busz, alig volt annyi erő a lábaimban, hogy egy padig elvánszorogjak. Egy jó fél óra után megjöttek útitársaim, akiknek fogalmuk sem volt, hogy milyen rossz bőrben voltam. Nagyon szép volt a sóbánya, de én oda még egyszer biztos nem megyek. A hazaút további részében két dolog maradt meg bennem örökre – a „kopjafaerdő” Nyerges-tetőn és a havasok, melyeket, mindegy, melyikeket, tavaly még meg akartam mászni, legalábbis elméletben. Most tudom, hogy sajnos abból már nem lesz semmi.
