Alighogy hazaértünk Székelyföldről, már fel is ültem az Avala gyorsra – irány a magyar főváros! Az újvidéki állomáson a jegyeladó úgy saccolta, hogy „nem sok különbség van az első és a második osztály között, vegye inkább az olcsóbb jegyet”! Megfogadtam a jószívű sugallatot, s fél nap alatt már ott is voltam a Keletin. Sydneyi barátaim vártak. Megöleltem őket szinte medvebocsként. Többször voltunk vendégeik nejemmel. Erre gondolva az ölelésben sok minden benne volt. Rendhagyó barátság ez köztünk, hisz ő a Hakoa, a sydneyi magyar zsidó csapat vezetőségének volt a tagja, én meg a legnagyobb ellenfél, a Budapest edzője. Nagyon sokan nem is tudták ezt megérteni. Mivel újságírással is foglakozott, nekem nem volt idegen. A két asszony meg egészen jól megértette egymást, és elejében ez volt a döntő. Nos, pár héttel ezelőtt még úgy volt, hogy Romániában találkozunk a sóbarlangban, de őt azokban a napokban a kötelesség máshova hívta, a női kosárlabdás „védencei” valami nagy meccset játszottak. Ő egy jó évtizede sportolók menedzselésével fogalakozik. Az ilyenre szokták mondani, hogy bárhova dobja az élet, mindig talpra esik. Nos, Péter és Fran nekem több mint barát. Ausztrál rokonaim, majdnem olyanok, mint a három fogadott lányom Sydneyben.
Péternek, ha nem ül a számítógép előtt, s száguld a világ valamely részében, akkor is biztosan van valami programja. „Holnap a magyar–bolgár női meccsre megyünk. A Honvéd pályáján lesz.” S mentünk. Hej, ha a magyar férfifoci ezen a szinten volna! Öröm volt nézni a helyes, néhány egészen szép hölgyet – a két Rékát, a Demetert és a Szőcsöt –, ahogy profi módra teszik-veszik a labdát, és könnyedén nyernek.
Ezzel szemben szerencsére csak részleteket láttam az MTK–Felcsút 1:1-es meccsből. De a Felcsúttal kapcsolatban inkább a kecskeméti meccs a „mérce”, mert arra 51 (hogy ne legyen kétség, kiírom: ötvenegy!) néző volt kíváncsi! A 3500 üléses stadion egyébként 13 méterre van Orbán miniszterelnök nyaralójától! Persze, a 13 méter egy kicsit túlzás…
Hála a teremtőnek, aztán már nem kellett a futballal bajlódnom. Jött Rökk Marika emlékgálája. Csak azt mondhatom, hogy valami hasonlót csak a világhírű sydneyi operaházban láttam és hallottam.
Csoda a Széchenyiben
A következő nap legfontosabb eseménye az volt, amit én azért (mert a múltban már láttam) már nem tartottam életbevágóan fontosnak. Már csak azért sem, mert hideg volt. Hála a jó égnek, udvariasságból mentem oda, ahova vittek. Aki volt ebben a fürdőben, annak nem kell hogy elmondjam, milyen nagy és szép, azt sem, hogy hány medencéje van, mind más hőmérsékletű. A legnagyobb medence egyik oldalán van egy félkerekű fecskendő, oly erős, hogy szinte levesz a lábadról. Az alatt álltam, nekiszegezve a rossz bal vállamat. Úgy gondoltam, rosszabb már úgysem lehet. Ördögöm volt! Ma örökös adósa vagyok Péternek, mert a bal vállam majdnem olyan, mint tíz évvel ezelőtt volt! Már nem probléma felvenni a kabátot, sőt a pulcsit sem!!!
Akkor jött a Vígszínház, az Átutazókkal. Két színdarab nem egész egy hét alatt egy bunkó fociedzőnek! Mit szólnak hozzá? Nem is rossz, ugye?!
Közben persze voltam a West End vásárlóközpontban (inkább városban). Nem látszik, hogy gazdasági problémái volnának Magyarországnak! Arról persze, hogy milyen volt a látogatottsága ennek az óriás vásárlóközpontnak a múltban, fogalmam sincs. Azokban a jó időkben, amikor még nejemmel jártunk Budapestre, ő nélkülem ment vásárolni, mert én valóban nem vagyok jó partner az ilyenben. S aztán mentünk az Alexandrába. Ott Zorán, a legnépszerűbb magyar énekes lemezét akartam megvenni. Mondjam, fogalmam sem volt, hogy létezik és hogy olyan remekül énekel. Megvettem a lemezt, melyet már „felfedezett” az unokám, s persze az ő kocsijában van.
S ugyanebben az óriási könyvesboltban belebuktam egy „nyelvek könnyedén”, azaz Megszólalni 1 hónap alatt című irományba, mégpedig spanyolul! Egy orvos ismerősöm feledékenységem orvoslására nyelvtanulást „írt elő”! Na, ne ijedjen meg senki, ha spanyolul szólok hozzá! Egyébként erre a nyelvre szükségem lesz, mert jövő tavasszal el akarok menni egy Barcelona-meccsre.
Ki nem ismeri Szepesit?!
Ha azt mondom, hogy Szepesit a világ sokkal jobban ismeri, mint Orbánt, nem mondtam valami nagyot, hisz abban az időben, amikor a magyar sport nagy volt, ő volt a „szava” Puskáséknak! Punktum! Ő volt az, aki először a rádióban „költötte” a magyar futball legszebb rímeit, majd később a tv-nél folytatta megkezdett opusát. A mennyekben éreztem magam, amikor a Németországban rendezett foci-vb-re meghívott, hogy legyek szakmai specialistája tv-s csapatának! Attól kezdve nagyon jó ismerősök vagyunk, sőt barátok is lettünk. Erre nagyon büszke vagyok. Az ausztrál államelnök, Bob Hawke mellett ő a legnagyobb „sikerem”! Nos, Pesten járva felhívtam, hogy ha van ideje, találkozzunk. A telefon kicsengett. Péter, akinél voltam, hagyott egy üzenetet meg a telefonszámot. Négy napra rá jött a hívás: Feri, még mindig itt vagy? Én szokás szerint nem nézem, hogy ki hívott. Gyere át Budára a Remizbe!
Persze hogy mentünk. A nagy öreg – ezt a legnagyobb tisztelettel mondom, hisz a kilencvenen már rég túl van – nagyon jól tartja magát. Hihetetlen, hogy milyen jó az emlékezete. És a humora! Oldalakat tudnék róluk írni…
Egy kávé és félórányi turkálás a múltban – jelentkezett a neje: „Elvitted mind a két kulcsot, nem tudok kimenni a házból!” Ugye, nem kell mondanom, hogy ezzel vége lett a kávézásunknak!
