Lehet, hogy sokan már elfelejtették a Borussia 0:3-ját a Bayern ellen, hisz annyi minden történt azóta: ment a nagyüzem, egymásnak estek az ókontinens legjobbjai. Voltak mesébe illő „apróságok”: egy pillanat alatt vagy a „közeli parkból” lőtt gól; nemcsak falfehérek lettek a meglepett játékosok, hanem színesek is… ebben is ment a sárga és a piros nagyüzem. Ha már ennyi igazságosztó van a pályán, hát dolgozzanak! Hogy teljes legyen a cirkusz, jó ötlet volna, ha a meccsek után felettük is kimondaná valaki, mondjuk a kisorsolt „balközép”, a szentenciát. Tegyük fel, ha jól fújta a sípot a fő-fő, és lengették az oldalon futkározók a zászlóikat, továbbá a kapu mögöttiek nem dumcsiztak a nézőkkel, hanem odafigyeltek, hogy mi megy a kapu előtt, akkor mindenki – vagy legalábbis a többség – az égnek emelné a karját. Ha viszont nincsenek megelégedve, hátat fordítanának, és megmutatnák ülőizmaikat, nem föltétlen pucéron. Ebben a pillanatban nem tudnék megoldást, hogy milyen lehetne a koreográfia, ha a játékvezető jó volt, a partjelzők közül az egyiket fel kellene akasztani, a kapu mögöttieket meg Szibériába küldeni… Ígérem, hogy a közeljövőben kikérem a belgrádi két „nagy csapat” szurkolóinak véleményét. Ugyanis mindannyian tudjuk, hogy ők döntenek mindenről ebben a mennybeli kis országban.
Na de vissza a Borussiához meg a lengyel csatárhoz. A meccs még gól nélkül folyt, amikor egy ragyogó beadásra ugyanabban a pillanatban érkezett a vendégek kapusa és Lewandowski! Egy hatodosztályú angol centercsatár is – ahogy azt édesapám mondta volt – beragasztotta volna a hálóba! Lewandowski azonban ijedtében „behúzta a nyakát”! Talán mondanom sem kell, hogy mennyire másként alakult volna a meccs… legalábbis sohasem lehetett volna 0:3! Nem tudom pontosan, hogy olvastam-e valahol, vagy csak az én nagyon „kreatív” agyam szülte azt, hogy talán nem is akarta befejelni! Akkor aztán nekem az ilyen játékos még kevésbé kellene! Hogy miért, hát nagyon egyszerű: előbb-utóbb engem is, azaz a klubomat is eladja! Minden csak attól függ, hogy mekkora az összeg!
Ez a meccs azonban úgy végződött, ahogy a 0:3 után nálunk – mindkét „nálunkra” gondolok! – sajnos sosem történhet meg. A nézők nem hagyták el a lelátókat, a hazai csapat és az edző megköszönte a biztatást, a szurkolók percekig tapsolták csapatukat!
Kutya természetem ellenére majdhogynem megkönnyeztem a pillanatot. Te jó ég, még ilyen is van?!
Valamikor ezt nem tűrtük volna!
Igen, változnak az idők s vele együtt a divat, annak minden megnyilvánulása. Az, ami elképzelhetetlen volt a „mi időnkben”, közvetlen a háború után, ma normális, sőt! Ha nem vagy trendi, kinevetnek a suliban, hát még a bulikban!
A St. George Budapestben a hetvenes években csak a bennszülött srácnak volt hosszú, jobban mondva hosszabb haja, meg néhánynak bubifrizurája és egynek szakálla. De abban az időben nem volt divat a férfiaknál, különösen a sportolók közt, a „nőies” frizura! Ma aztán van, amilyet akarsz… kezdve a tarajtól a mindenféle kiborotvált „ötleten” keresztül az afrofrizuráig. Biztos, hogy rosszul lennék, ha ma az öltözőben végig kellene néznem a „fésülködést” az edzés után! A tarajfrizura azonban nem egy zseni kreációja, hanem egy későn kelt, munkába rohanó férfi feledékenységének a szüleménye! Legalább minden másnap tökéletes tarajfrizurával ébredek! Nem kell szépíteni, igazgatni, csak egyet kell csinálni – hozzá ne nyúlj, kezedbe se vedd a fésűt! A természet mindent megtett, élvezd, hogy milyen trendi vagy!
A mai focisták, de a többi sportoló is „hirtelen” felvették a versenyt a filmszínészekkel: öltözetben, haj-, bajusz- és szakállviseletben, autóválasztásban, soknak egész „istállója” van… A villákról meg jachtokról ne is szóljunk, sőt némelyiknek már repülője is van. Tehát miért ne lenne olyan frizurája, amilyet megálmodott, vagy amilyet a párja szeretne?! A pénzt majd hozza az átlagember, aki ott akar lenni, amikor a fent említettek teszik a magukét. Mert valaha, gyermekkorukban éppen erről álmodtak, hogy őket nézik… és ők a milliomosok! De szép ébren álmodni, álmodozni, ugye?!
Megkérdezhettek volna!
Köztudomású, hogy mi történt Troickival – ajzószerek fogyasztásával vádolták, és először másfél évre tiltották el, majd ezt, mivel fellebbezett, egy évre rövidítették. Sosem bizonyították be, hogy valami tiltott vegyszer volt a szervezetében, de a szabályok szerint – azért, mert nem adott vért, amikor kellett volna – a nyakába akasztották a másfél évet! A szerb teniszező azt állítja, hogy az orvosnő beleegyezett abba, hogy másnap ad vért, de ez másnap és később is teljesen elmaradt! Tehát valaki nem mond igazat. S az ilyen esetben persze mindig az „idősebbnek” hisz a szabály képviselője. Troicki esküszik az igazára, de ez senkit sem érdekel. Nem vagyok bennfentes, de ha a szövetség azon a nézeten volna, hogy a játékos, aki nagyon hiányzott a válogatottból a csehek ellen, igazat mond, és a doktor megkerüli azt, akkor többet megtenne Troicki érdekében! Hogy mit nem tettek meg… hát, a következőt: követelni kellett volna, hogy az orvos nézzen szembe a hazugság „rémével”, azzal a masinával, melynek a véleményét minden bíróság elfogadja. Vagy esetleg erre gondolt is a szövetség, de félt, hogy a masina olyat mond, amit nem szerettek volna hallani! Ha én vagyok a szövetség elnöke, minden kertelés nélkül követelem, hogy megtörténjen mind a két személy poligráfos randevúja! S akkor kiugrott volna nyúl a bokorból… mindegy, hogy melyikből, sem az egyik, sem a másik nem jelentette volna a világ végét. Az egyetlen, aki bajba kerülhetett volna, az a doktornő!
