Ismerek embereket, akiknek az autójában abban a pillanatban, hogy beülnek, a rádió kezdi a híreket. Ki sincs kapcsolna a nyavalyája, és mondja, és mondja… de nagyon! Nálam is így volt valahogy, csak nem híreket világgá kürtölő állomáson volt az automata kereső, hanem egy zeneállomáson. A jó ég tudja csak, hány „ingyen utazó kuncsaftom” vágta a fejemhez, hogy zenebolond vagyok. Valamilyen bolondnak muszáj volt lenni a kocsiban, különösen Sydneyben és Melbourne-ben, mert naponta az ember legalább két-három órát kocsikázik, leginkább egymaga. Tehát, kell valami útitárs! Elejében én is hírbolond voltam, de csak azért, hogy tanuljam a nyelvet. Ha ezeregyszer elhangzik valami, akkor azt az a kilónyi szürke valami a fejedben kezdi rögzíteni. Lehet, hogy nem is tudod, mit jelent, de egyszer csak ráhibázol. Nagyon sok mindenre rá kell hibáznod, hogy a végén megértsed, mit is mond az a sok angolszász.
Amióta itthon vagyunk, én nem vezetek, tehát „ki van kapcsolva a zene”. Azaz mégsem, csak éppen nem a kocsiban hallgatom. Mondjam, hogy melyik zene a kedvencem? Sokkal könnyebb volna az ellenkezője! De nem szándékom bagatellizálni mások ízlését!
Egy időben a Millennium masterpieces harminc lemezét (kétezernél több perc zene Mozarttól Schubertig) szerettem volna megemészteni, majd jött az ötször annyi lemezkoktél, melynek a legfrissebbje Zorán két lemeze. Vasárnap éjjel az M2-n az Il Divo Londonban két évvel ezelőtt megtartott koncertjét sugározták, mely úgy hatott rám, mintha először hallottam volna, habár évek óta megvan a lemezük! Valójában a körítés tette a különbséget, az a színpad, az a nézőtér, az a zenéhez értő és az azt értékelő publikum. Valóban másként hangzott, mint amikor itt, a szobámban a kutyámmal a lábam mellett hallgatom ugyanazokat a számokat.
Olyan hatással voltak rám, hogy hirtelen úgy éreztem magam, mintha valaki azt kérdezte volna tőlem, mi szeretnék lenni: valaki a „Divók” közül, vagy mondjuk egy ebből a négyből: Di Stefano, Puskás, Messi vagy Pelé? Ha hiszik, ha nem, azt mondanám, bármelyik az Il Divo-négyből! Tudom, hogy Puskás most forogni kezd sírjában, majd morfondírozik, és nagyon csúnyán káromkodik ott fent vagy lent! Azt mondják a beavatottak, hogy lent jobb a társaság, márpedig Öcsi több mint társas lény volt…
Megdöbbentem, amikor ezt leírtam, mert ugye fiatalabb koromban „öltem” volna a fentiek mezéért is, nemhogy a bőrükbe ugorjak. Ugye, mit tesznek az évek?! Öcsi, bocsáss meg, ott fent vagy lent. A többieknek még élőben kimagyarázhatom magam. Egyébként úgy vagyok az egésszel, hogy semmi közük hozzá, hogy öregségemre merre változtam.
Fenéken rúgták az „örökkévalókat”!!!
Még mielőtt kimondom szentenciámat körülröhögve Belgrádot (így mondta édesapám, amikor oda készült tetőket húzni a kőművesek által bevégzett épületekre), kénytelen vagyok a címben lévő jelzőt megvédeni! A fővárosi két úgynevezett nagy klubot a belgrádi s…nyaló sajtó „vecsitinek” nevezi. Nos, ilyen szavunk éppen nincs, talán a legközelebbi az örökkévaló, vagy az ennek megfelelő angol szó, éspedig az eternity. Mindenesetre, a kupameccsek után, ha van egy kis bőr a pofalemezükön, visszatérnek a háború utáni kommunista eredetű neveikhez. Éspedig Partizan, meg sajnos szavamat adtam, hogy a másik örökkévalónak ki nem ejtem a nevét, tehát legyen, de csak magyarul: Vörös Csillag. Igen, ezek, amelyek kígyót-békát kiáltanak mindenre, ami előttük történt. Őrzik kedvenc klubjaikon keresztül a vörös csillag minden emlékét. Na de eszem ágában sincs a politikának ezen részével foglalkozni, mert…
Adódott egy kiváló alkalom a kárörvendésre! A kupában mindkét örökkévalót, halhatatlant kupán vágták, pontosabban rúgták! Ha ez nem lenne elég arra, hogy örvendjek, volt ennek a két vereségnek egy óriási vajdasági színezete. A Vojvodina szokása szerint három gólt lőtt a Marakanán – ezúttal egy ellenében –, és minden bizonnyal ismét bizonytalanná tette a szlovéniai edző posztját. Persze néha-néha mást is okolni kellene a vereségekért, mint az edzőt! Mondjuk a verekedő vezetőket. Ha engem meghallgatnának, én továbbra is azt ajánlanám, semmit se változtassanak, hisz jön a hétvégén a bajnoki megmérettetésük is a Vojvodinával. Vajdaság fővárosából azt sugallják, hogy maradjon minden a régiben, még csak nem is kell hármat rúgni, elég lesz az 1:0 is. Ámen.
A Partizant a sorsolás Szabadkára küldte. A nándorfehérváriak nem voltak elragadtatva ettől, de úgy hitték, nem egészen véletlen, hogy fent ülnek a kakasülőn. Igen ám, de a szabadkai „tyúk” nem tartotta érdemesnek a kakast. Ülhet az ott, ahol akar, de ebben az „udvarban” mi vagyunk az urak! A vezetőség már tudja, hogy mit kell tennie – kidobni az edzőt! Persze arról senki közülük nem akar egy szót sem szólni, hogy mindenkit, aki kétszer egy irányba képes volt elrúgni a tököt, ahogy azt Puskás mondta volt, eladtak, és egyébként is, nem nagyon sietnek a játékosok és edzők fizetésével. Azt rebesgetik, hogy az elnöküket is elkapja a PPV (prvi potpredsednik vlade – a kormány első alelnöke)! Ez nem is lenne nagy baj. Sőt!
Egy érdekes apróságot még megemlítek: Jovanić védett, az én egykori kapusom fia, aki Ausztráliában „nőtt fel”, ahova én küldtem ki egykori klubomhoz, hogy ne legyen a mama szoknyája mögött. Szerintem lényegesen biztosabb kapus, mint a Spartacus állandó egyes számúja, akit mindenáron el szeretnének adni.
Kitaláltak volna valamit a madridiak sztárjának?
Érdekes volt végignézni a minap késő este a spanyol labdarúgódíszestet, melyen kikiáltották a legjobb kapust, védőket, középpályásokat… Miért a többes szám? Hát azért, mer volt kapus, szélső és középhátvéd, védekező (?!) középpályás és játékmester, szélső és centercsatár, s ami még érdekesebb, minden posztra a II. liga legjobbjait is kikiáltották. Persze, egyebek között ott volt Iniesta és Messi, de már nem maradt semmilyen poszt a piperkőcnek (pedig milyen rendhagyóan volt öltözve, s izgett-mozgott a helyén).Végre aztán kibökte a műsorvezető, hogy a bajnokság leghasznosabb játékosa a madridi fehérek sztárja!!! Úgy látszik, ilyen kategória is kell, ha az orrod elől mindig mindent elvisz az a zsebdugasz, aki a Messi névre hallgat.
Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb itt is lesz ilyen gálaest. Sajnos, majd ha kikiáltják a neveket, az emberek egymásra néznek, mert senki sem ismeri fel őket, hisz a legtöbbjük tizenévesen távozik (volt eszük, és a pénz kellett a klubnak).
És „kitalálják” Stankovićot?
Ebben az országban egyszer csak rád fogják, hogy született vagy erre vagy arra… és kész! Nos, Stanković valóban a legtöbbször játszott a válogatottban, de… Véleményem szerint ennek ellenére korántsem volt a csapat játékának a „megmondója”! Nem a legjobb, de a legrosszabb sem. Én az ilyeneket akkor tettem a csapatba, amikor nem volt más! Persze, létezik az a mondás is, hogy ízlések és pofonok…
Az utóbbi napokban Belgrádban azok a körök, melyek Tole elnököt már hónapok óta meneszteni akarják, Stankovićot már a szövetség elnöki székében látják! Ő a trónörökös, a piros-fehéreknél játszott, mielőtt külföldre ment, tehát csak a nyomdokaiba lépne Miljanićnak, Džajićnak, Piksinek… Az, hogy életében soha semmit mást nem csinált, csak rúgta a labdát, a piros-fehéreket nem érdekli. Rosszmájúsággal még azt is mondhatom, hogy Džaja és Piksi legalább fociművész volt, ő pedig egy rakkoló átlagember.
De szeretném, ha mindezzel nagyon melléfognék, és hozna valamit onnan Olaszországból, ahol egy évtizede rúgta a bőrt!
