Kénytelen vagyok Zorán egyik slágerével kezdeni, mert minden a „hídon történt”!, nem „vittünk magunkkal pár dolgot”, mint ahogy azt a sláger mondja, hanem én magamat vittem, és jött utánam a kutyám. Tény az, hogy az utóbbi héten mindennap átmentünk a hídon, dúdolva az ő hídján is, de inkább a péterváradin. A napot keressük, Szerémségben, a Duna másik oldalán, ahol még süt három óra után. Újvidéken az emeletes épületek meglopják a járókelőket. Ezért az egyszerű, de szép sétányon alig van ember. Kedden vagy szerdán, már nem is tudom, melyik nap, egy vigyázatlan sofőr beleszaladt az előtte lévő kocsiba, a hídon, és minden leállt! Volt olyan tülkölés, hogy az ember megsüketülhetett az óriási hangzavartól, de mivel befogta a fülét, hogy ne hallja a sok káromkodást, talán nem is lett semmilyen sérülése. Zárás után történt a dolog, és mindkét irányból jöttek a kocsik. A városból kifelé sietők sora olyan hosszú volt, ameddig a szem ellátott, s a befelé igyekezők is nagyon lassan haladtak, mert a kárbecslők, sőt a rendőrök is nagyon ügyetlenül tették a dolgukat. Állandóan körbe-körbe járták a két kocsit. Beszóltam egy-két perc után, hogy állítsák le a bejövő járműveket, és engedjék el a városban mind hosszabb sorban állókat. Rám nézett a hekus, de úgy, hogy nem kellett kitalálnom, mit gondol. De csodák csodájára e néhány pillanat után pont azt tette, amit sugalltam! Ennek ellenére jobbnak láttam „átérni a hídon”! Ott kb. negyven percet tartózkodtunk, de azt hiszem, olyan negyven percet, amilyen még egyszer nem lesz az életemben! Érdekes módon messze jártam, ott az ismeretlenben, szinte a jövőben. Néztem azt a temérdek autót, mely ki- és behajtott a hídon. Három után voltunk, a legnagyobb része a munkából ment haza, tehát ugyanezek reggel az ellenkező irányban hajtottak. Újvidék nem valami nagy város, és ez egy a három újvidéki hídból. Százak és százak, ezrek és ezrek „találkoznak” mindennap kétszer a „hidakon”! Nem hinném, hogy ez csak nekem jutott eszembe, hogy valamit kellene tenni, változtatni. Mondjuk a világ minden országa megegyezne abban, hogy évente egy egyén csak xy mennyiségű üzemanyagot használhat, hogy maradjon egy kis ózon nekünk, gyalogosoknak. Hirtelen más lenne a világ! Ez néhány évtized múlva biztos meg is lesz, hisz a technika fejlődésével nagyon egyszerű lesz ellenőrizni. Talán azt is meg lehet majd egyszer oldani, hogy senki ne lakjon mondjuk 2 km-nél messzebb a munkahelyétől. Lehetséges, hogy ezt nem is kell majd 2100-ban számba venni, mert 99 százalékban az embereknek otthon lesz a munkahelyük, ki sem kell mozdulniuk, hogy elvégezzék a legbonyolultabb feladatot, hogy aztán a hihetetlen okos számítógépeken egy „gondolattal” küldjék be a cégeknek, vállalatnak, hatóságoknak azt, ami meg volt rendelve. Ha valami meg lett rendelve, mondjuk autó, egy frakk, vagy esetleg egy bal könyök, a megrendelt bármit drónokkal szállítják majd házhoz, s ezek a faramuci kis surranógépek hozzák a kávét és a szendvicseket is. Esetleg már ott leszünk, hogy csak gondolni kell rájuk, és… De jobb, ha nem megyek ilyen messzire, mert még valaki feljelenthet, hogy „ez is megőrült”!
Dejan Stanković okosabb, mint ahogy gondoltam!
Majdhogynem bocsánatot kell kérnem Stankovićtól, akit már mindenki Karadžić székében látott mint a labdarúgó-szövetség elnökét! Szinte nem is volt ellenjelölt, majdnem olyan volt a hangulat, hogy talán nem is kell „babrálni” a választással, egyszerűen Tole szedje ki az asztalfiókból a cuccát, és menjen Ópázováról, a ragyogó sportközpontból – melyet ő álmodott és alkotott meg! – haza Szabadkára. Igaz, voltak olyanok (köztük jómagam is), akik megkérdőjelezték a százszoros válogatott játékos képességét, hogy hirtelen kivezesse a pusztából ezt a nagyon kiéhezett futballnemzetet, és elvigye az Eb-, valamint vb-mennyekbe a béka feneke alatt lévő válogatottját. Erre villámcsapásszerűen jött csütörtökön a következő: „Mérlegre tettem, amit elvárnak tőlem, és amit képes volnék megtenni ebben a helyzetben. A mérleg azt mondta: NEM!”
Persze Karadžić „imádói” nyomban megállapították, hogy Deki – ahogy becézik Stankovićot – „látta Karadžić pocsolyáját”, és persze hogy visszakozott! Ha így volt, ha nem, most aztán kezdődhet az igazi cirkusz!
A tükör előtt tanultam csúnyán nézni!
A minap a Novi Sad egykori vezetőségi tagja a következő rövidke történettel lepett meg: „A felnőttcsapat edzésére készültél, nem voltál még 28 éves sem. Álltál a tükör előtt, és nagyon komolyan, dühösen néztél vissza magadra! És ezt ismételgetted!!! Meg valamit morogtál is… Mire volt ez jó?”
Túlságosan gyerekes pofalemezem volt, és szerettem volna, hogy tartsanak tőlem a játékosok. Hogy lássák is, mit gondolok! Talán ezért nem volt soha napszemüvegem. S nem bírtam a mindenféle aranyat, ezüstöt sem a játékosokon, ezt a játékvezetők sem tűrték a meccseken (persze nekem, de a nejemnek sem volt „holtomiglan-holtodiglan” gyűrűje – nem volt rá pénzünk!). Ma tudom, hogy a játékosok felé egy icipicit eltúloztam a dolgokat.
Bizonyos dolgokban szigorú voltam. Ha valakit sportszerűtlenségért – brutális belemenésért – kiállított a játékvezető, az már mehetett is a klubból! Ha kikaptunk, mi akkor is kezet szorítottunk az ellenféllel, én az edzővel. Negyven-egynéhány év alatt egyszer fordítottam hátat az ellenfél edzőjének, de már fogalmam sincs, miért (mintha valami nacionalista alapon sértegette volna az egyik játékosomat…). Azt azonban be kell vallanom, hogy minden meccs előtt az égvilágon mindent megtettem, hogy ne csak félrevezessem szaktársaimat, hanem komoly fejfájást is okozzak nekik.
Egyebek között kikiáltottam az egyik legrosszabb játékost kulcsembernek. Az egekbe emeltem csapatának legnagyobb gyengeségeit. Ha ő nem harapott erre, nem jelenti, hogy a játékosok nem nyelték le a békát. Beadtam nekik, hogy „ezek mit tudnak futni, az elképesztő”, „verhetetlenek a magas labdáknál”, a „kapusuk jobb, mint Jasin”… S aztán jöttek a negatív dolgok: kisasszonyosan játszanak, félnek a maguk árnyékától is! S amikor valamelyik újságíró megkérdezte, honnan erednek ezek a kellemetlen megjegyzések, lakonikusan az volt a válaszom, hogy az utóbbi négy-öt év alatt ezt láttam az ellenfeleinktől! S ha a fentiből és a hasonló bemondásokból valami bejött, és ezt firtatni kívánták a sajtó emberei, a kérdésekre mindig az volt a válasz, hogy „ezúttal szerencsénk volt, mert ráhibáztam gyengeségeikre”!
A nők, a nők, a nők
A napokban ért véget az egyik belgrádi lapban Szerbia 500 leghatalmasabb hölgyének a névsora. Az elő ötvenben két sportoló van, éspedig a 47. poszton Jelena Janković, aki tavaly 135. volt, Ivana Španović pedig az 50. helyen van. Eddig még nem jegyezték a nagybecskereki távolugrót. Janković viszont nyolcadik a világranglistán. Megemlítem, hogy egyik sportoló sem szőke! S ez miért „szúrja a szemem”? Hát azért, mert az első tízben nyolc szőke és kettő majdnem szőke van!!! S ki az első? Hát ki volna, ha nem az, akinél a pénz van! Jorgovanka Tabaković, a Nemzeti Bank kormányzója.
Ha már a nőknél vagyok, hadd jegyezzem meg, hogy Fernanda Lima, a labdarúgó-vb-sorsolás műsorvezetője problémákat okozott Iránban, ahol mindig, amikor megjelent, „kiradírozták”.
A kézilabda-vb résztvevői, akik a világ minden sarkából érkeztek, figyelemre méltó hajdíszekkel, mondjam úgy, hogy frizurákkal tették színesebbé a meccseket. Ez ugye velejárója a nőiességnek, mely aztán, amikor megszólal a síp, majdhogynem teljesen eltűnik, mert a hölgyek nagyon is férfiasan játszanak. Még egy érdekesség követel mind nagyobb teret a hölgyeknél, éspedig a tetoválás, ami nekem egyáltalán nem tetszik. De ki kérdez egy ilyen vén szottyot?! Viszont az, amit valóban furcsának tartok, az a hihetetlen tarkaság a játékosok öltözékében, ami a lábszárakat illeti: kettő sincs egyforma tudja a jó ég miben! Szerintem ideje volna, hogy a világszövetség kiírja a stucnis lábszárvédők használatát. Hasonlítsanak legalább egy csapatra.
