Hihetetlen, de Šekularacnak volt igaza!
Mit is mondott a múlt hetekben az egykori fenegyerek, egyben a legtehetségesebb játékmester az itteni pályákon? Hát azt, hogy a nagy slamasztikában lévő piros-fehéreknek nem is annyira Džajára van szükségük, hanem Cvelére! Ugyan miért? Mert abban az időben, amikor ez a belgrádi klub volt a legsikeresebb – nemcsak az ókontinensen, hanem a világban is –, Cvele (Cvetković főtitkár) volt a klubban az ész, a pénz és a pénzzel együtt járó mindennek a megmondhatója! S most – nem csak e napokban – semmi másról nincs is szó, mint a pénzről. De ugyan mikor nem volt!? Azzal a különbséggel, hogy ennyi adóssága ennek a klubnak nem volt sosem! A „szervezett szurkolók” azonban a mai kormány „adósai” (nagyon sok mindent lenyeltek nekik azért, mert kétharmada az országnak a piros-fehéreknek szurkol). Ha ez így van, akkor nem lesz baj a következő választásokkal sem! Vučić, a kormány alelnöke, meg a jó ég tudja, hogy mi mennyi titkos szervezet főnöke, mindent megtett, hogy valahogy kihúzza a csávából szeretett klubját. Emlékeznek rá, hogy Nikolić, az ország elnöke felmentette nemcsak Džajićot, hanem mindazokat, akikkel együtt volt megvádolva „csúsztatott pénzek” miatt, csak azért, hogy ismét a klub élére álljon, s játssza meg a megmentőt! Összehoztak egy olyan csapatot, amelytől azt várták, várják, hogy megmentse az egykori Európa-bajnokot és világkupagyőztest a csődtől. Ebben a csapatban Čović alelnök van megbízva az adósságok rendezésével. Neki is fogott, mint azt a kosárlabdaklubban nagyon ügyesen és gyorsan tette! Úgy látszott, az elmúlt napokban nem volt megelégedve a csapat többi tagjának a munkájával, és ezt ki is mondta, megemlítve Džajić elnököt is: „Meg kell gyorsítani mindent, ha úgy akarja a klub és az elnök, hogy valahogy kievickéljünk ebből a helyzetből!” – mondta ő. Valószínűnek tartom, hogy az egykori politikus és üzletember nem nagyon kertelt szavaival, amit Džajić nem tudott lenyelni, és egy pillanatban elszabadult a pokol! Egyesek tettlegességről regélnek. Mások azt állítják, hogy „csak” szócsata volt. Elég az hozzá, hogy Džajić le akar(t) mondani.
Vučić, a klub egyik legnagyobb szurkolója a napokban egyebekkel volt elfoglalva, de csütörtök óta ismét Belgrádban van, tehát logikus volna azt várni, hogy „behívja” a „verekedőket”, és még a legrosszabb esetben is time outot rendel el! Hogy ezzel mit ér el, azon kívül, hogy még egyszer mindenkinek bebizonyítja, ő az úr a házban, az majd megmutatkozik a következő néhány héten. Egy ismerősöm, aki telis-tele van rosszindulattal, még azt sem tartja lehetetlennek, hogy például azt mondja Džajićnak, Nikolić elnök megkegyelmezését az ombudsman nem tartja törvényesnek. Más szóval kuss, nyeld, amit nyelni kell, és csináld azt, amit mondunk, mert egyébként…
Érdekes lesz a következő egy-két hét a piros-fehéreknél, de a fekete-fehérek sem fognak unatkozni. Legalábbis Đurić elnök nem, akiről azt írták a szennylapok, hogy „emigrált”. A Zekstra tulajdonosát ugyanis néhány „érdekes privatizációban” érdekeltnek tartják! Emigrálásról azonban szó sincs, a többi meg nem ránk, hanem Vučićra meg az embereire tartozik.
Leonard Cohen, a Hallelujah és a tenisz
Legújabban ebbe a Cohenba habarodtam bele, mégpedig legjobban a Hallelujah-jába. Ez ment akkor is, amikor az a fiatal Stephens verte azt a Serenát, akit mindenki egy újabb Grand Slam-torna győztesének tartott. Ennek ellenére háromféle színű nő került az elődöntőbe. Két szőkeség, (mindkettő szláv, Sarapova szibériai orosz, a címvédő Azarenka fehérorosz), egy néger, de váratlanul nem Williams névvel, és egy sárga, Na Li. Tehát a döntőből hiányoznak a legnagyobb esélyesek, nincs sem Williams, sem Sarapova. Nagyon sok pénzt kerestek a fogadóirodák. Azarenka vagy Na Li – ez most a kérdés. Én az utóbbinak szurkolok másfél milliárd ferde szemű nevében.
Ezzel szemben a férfiaknál kétségbeejtően minden a papírforma szerint történt. Az első a negyedikkel, a második meg a harmadikkal került össze! Đoković leiskolázta Ferrert, mindössze öt game-et adott neki!, és várja a Federer–Murray meccs győztesét, Murray-t. És mivel egy pihenőnappal többje van, nagy az esélye a győzelemre, függetlenül attól, hogy ki áll a necc (ahogy mi azt egykor a kanizsai Népkertben mondtuk, labdát szedve) másik oldalán.
Ennek a bajnokságnak csak egyetlen hiányossága van: nincs ott Melbourne-ben a legjobb spanyol! Nadal biztosan több game-et nyert volna, mint öt, sőt szettet is. A meccset azonban ellene is Đoković nyerte volna, ha úgy játszik, mint Ferrer ellen. A döntőben pedig Novaknak talán nagyobb esélye lett volna a svájci, mint a skót ellen.
Érdekes volt látni, hogy Murray is Messi-féleképpen ünnepelt és hálálkodott teremtőjének egy-egy győzelem után. Tekintetét és mindkét mutatóujját az égnek emelte. Valami mondott is, de valószínűleg nem spanyolul. A „cím tulajdonosa” azonban minden nyelvet ért… Aztán odafordult páholyához, ahol a rokonokon kívül ott ünnepelt csodaszép mosollyal a nője. Ismételten az jut az eszembe, hogy mennyire könnyebb a fiúknak „vinni” magukkal, még az anyjuk oldalán is, a nőjüket! Még ma is, amikor annyi minden másként van, mint 40-50 évvel ezelőtt. Manapság azonban még mindig szinte elképzelhetetlen, hogy a leány anyja mellett ott üljön a meccs alatt a – tanácstalan vagyok, hogy miként is nevezzem – fiú, férfi.
Miért szopják hüvelykujjukat a gól után?
– A gólnak együtt kell hogy örüljetek! Senki a meccs alatt ne vádaskodjon csapattársa ellen! A játékvezetőnek csak jó napot kívánhatsz! Soha ne reagálj a szurkolók rosszalló szavaira! Az ellenfelet ne provokáld, de arra se reagálj, ha téged provokálnak! Amikor a játékvezető lefújta a meccset, akkor vége van, és mindazt, amit mondani akartál, majd elmondod az első edzés előtt – és volt még vagy két tucat „mit csinálj és mit ne csinálj a meccs alatt” kint, az öltöző falán.
Tehát elfogathatatlan volt a számomra, hogy a góllövő játékos elfusson a többiektől, hogy mutassa, ő egyedül akar ünnepelni, valami isten tudja milyen fontos írást akar megmutatni az inge alatt. Ezzel szemben nagyra becsültem, ha a gólszerző odavitte volna játékostársait ahhoz, aki a gólpasszt adta, vagy elvetette magát a füvön, megkockáztatva, hogy „kivasalják” a ráugrók. Azt is szerettem, ha egy csoport valamilyen táncfélével ünnepelt, vagy átkarolva egymás vállát meghajoltak a nézők előtt.
Voltak azonban dolgok, amiket nem szerettem, és olyanok, amiket rögtön betiltottam. Nem szerettem a keresztvetéseket, még a Messi-félét sem. Van szerintem olyan, ami nem tartozik a pályára, például letérdelni és imádkozni egy meccs előtt. Vagy leborulni a földre Allahot kérni egy-két gól erejéig. Az pedig, hogy kiöltsék a nyelvüket, amilyen hosszú, és úgy vágtatnak esztelenül, egyszerűen utálatos. Azt sem értem, hogy mit jelképez a hüvelykujj szopása.
Az a gondolat erősödik meg bennem jobban és jobban nap nap után, hogy a szabályokban ezekkel az apróságokkal is kellene foglalkozni. Hogy a sport maradjon sport. Se több, se kevesebb, tehát semmi más.
