Nézem az amerikai kosárlabda mellékcirkuszait… a gyorstüzelést, a slam dunkot… Micsoda show lett ebből! Az egész világ nézi. Talán mondanom sem kell, hogy mi pénzeket keres rajta a tévé. Hihetetlenül népszerű lett idővel, és azt is elmondhatjuk, hogy a „házi feladatban” tanultakat – hogy lássa a világ, mire vagyok képes – hihetetlen szintre emelték! Megannyi jobb kosdobó lett és számtalan olyan slam dunk, amelyet eddig a világ még nem látott. Ez a slam dunk, a labda „erőszakos hazaküldése” tulajdonképpen a játék egyik olyan pillanata, amikor a szurkolók úgy érzik magukat, mintha a mennyekbe mennének. A vesztes oldal szurkolóiról ne is szóljak!
Kérdem én a labdát lábbal kergetőket – vakok vagytok, vagy nincs semmilyen üzleti érzéketek? Milyen is lehetne a futball slam dunk?! Persze meg kell jegyezni, hogy a zsonglőrködés már tért nyert, és vannak versenyek. De ezek a zsonglőrök ismeretlenek mint játékosok! A legjobbaknak kellene kiállniuk és „elfogadott programban” versenyezniük!
Néhány példát mondanék csak, amelyek kezdésnek meglehetősen elégségesnek bizonyulhatnának.
A tizenegyes pontjáról jobbal és ballal el kellene találni a félfákat és a felső lécet, mondjuk háromszor. Persze az időt vagy a próbálkozások számát rögzíteni kellene. Talán azzal is meg lehetne nehezíteni a lövéseket, hogy a rúgás olyan erős legyen, hogy visszavágódjon a labda a lövő vonalához. Tíz próbálkozásból hány gólt lőnek a kezdőrúgás pontjáról, persze kapus nélkül. Aztán ollózva lőni háttal a kapunak fej fölött ötből ötöt az üres kapuba. A legszebb rúgást is jutalmazni… Tíz büntetőrúgás kapussal. A rúgó választja a kapust a felsorakozott, mondjuk, öt kapusból, vagy sorsolással kapja a kapust. Mondjam még tovább?!
Tole, focimágnás, vágd magad vigyázzba, és kezdjél gondolkozni!
Mi a különbség Skócia és Kína között?
Nem arról akarok eszmefuttatást erőszakolni az olvasókra, hogy mennyivel nagyobb Kína Skóciánál, mert nevetséges lenne, hisz mindenki tudja, hogy ha nem is ezerszer, de nem is olyan messze ettől… De ez nem jelenti azt, hogy a kicsi, a picurka! nem mutathat példát az óriásnak. A skótok ugyanis áttessékelték a Rangerst a negyedik osztályba sokkal kevesebbért, mint amennyivel a kínai nagy klubok vétkeztek, és megúszták pontvesztéssel és pénzbüntetéssel… Hogy mi minden történt abban a világ egynegyedében a labda után szaladgálókkal, talán nem is olyan furcsa, hisz köztudomású, hogy a kínaiak csak arra nem fogadnak, amiről nem tudják, hogy létezik. Tehát nekik aztán nem idegen a pénz ilyen vagy olyan folyása, de még a mosása sem! Ezzel szemben az ember, de talán még inkább a jó katolikus el sem tudná képzelni, hogy a hitünk országát, a Vatikánt is feltették a pénzmosás feketelistájára. (Lehetséges, hogy ez is hozzájárult a pápa lemondásához?!) Nem is olyan régen hozta az MTI, hogy „Hatvannyolc országban ad okot aggodalomra a pénzmosás gyanúja. Az ebben a kategóriában felsorolt Albánia, Egyiptom, Portugália, Vietnam, Jemen és más államok közé első alkalommal a Vatikán városállam is bekerült…”
Na kérem, most aztán imádkozhatunk az eltévedt bárányokért is!
A biliárd nem az „ősembereknek” való!
Nem arra gondolok, hogy a kőkorszakban nem volt éppen sem asztal, sem golyóbis, ahogy azt nagyapámék mondták, amikor a kéglis biliárdról regéltek, hanem az ősember tipikus alacsony homlokára! Lehet, hogy a legtöbb nézőnek nem is szúr szemet az, hogy a tévében látott biliárdjátékosoknak a s....ig ér a homlokuk, mint azt gyerekkoromban hallottam a Tisza partján halsütés és tütüzés közben, amikor mentek a nagy dumák, és valaki olyanról mesélt, aki csakugyan okos volt! Abban az időben fogalmam sem volt arról, hogy mi köze a homloknak az észhez. Így csak regisztráltam a hallottakat abban reménykedve, hogy egyszer majd meg is értem. „Van ám annak esze, csak nézd meg, hogy s…ig ér a homloka!”
Most, hogy Wales snookerbajnokságát mutatta a tévé, valahogy nem is annyira a játékra, mint a játékosokra terelődött a figyelmem. Bosszankodtam, hogy nem a kedvenceim, Tramp és az ausztrál Robertson vannak a döntőben, de nem szólhatok egy szót sem, mert Magurie és Bingham remek meccset játszott, különösen tetszett, amikor kibabráltak egymással. Valójában ez is a neve a játéknak! A pontszerzésen kívül snookerre állítani a másikat, azaz eldugni a fehér golyót, úgy, hogy ne tudja elérni a „következő” színest. Csak bámultam, hogy mi mindent látnak ezek a játékosok, és mi mindent képesek megjátszani azon az óriási asztalon… Mert nem csupán azt kell elérni, hogy pontokat szerezzenek, hanem, hogy ha már nekik nincs lehetőségük további pontszerzésre, akkor az ellenfélnek se legyen, maradjon semmilyen sansz… S ehhez nemcsak technika és taktika kell, hanem, mint a sakkban, tudja a jó ég, hány lépést kell előre látni! Mondjam, hogy nincs a biliárdosok között egyetlen olyan, akinek a homloka ősemberi volna! Sőt szinte mindegyiknek „addig” ér a homloka.
