Amikor a múlt év vége fele eszméletlen állapotban bevittek a kórházba – az immunrendszerem megunta a majd kétévi ápolónői beosztásomat –, csak a lányom és az unokáim látogattak meg. Az itthoniak közül! Legnagyobb meglepetésemre két „lányom” a háromból férjeikkel Sydneyből eljöttek betegágyainkhoz. Van itt ebben a hatalmas városban három család, akikkel nejem olyan viszonyt alakított ki, amelyre csak azt lehet mondani, hogy valóban egy nagy család lettünk. Éppen ezért egyáltalán nem voltam meglepődve, hogy egy nap az újvidéki kórházban – „magát keresik valami idegenek, alig beszélik a szerb nyelvet!” – mondta az egyik ápolónő. Először a Vanovacok érkeztek, majd a Stanojlovićok. Ez utóbbiaknak „jó kifogásuk” volt jönni, hisz még van valamilyen retyerutyájuk Újvidéken. Kanizsáról, vagy ma itteni – ebben a pillanatban nekem ottani – helyről egy szó sem érkezett, nemhogy látogatás. Most, hogy magamra maradtam, meghívtak, hogy ne kelljen megszoknom a magányt. Ausztráliai lányaim és férjeik nagyon jól tudják, hogy az unokáim már nincsenek otthon, a lányom meg a férje dolgozik (együtt lakunk), s amióta visszaköltöztünk ebből a csodaszép világból, én csak a kutyámmal barátkozhattam a nap legnagyobb részében.
– Gyere ki, mindhármunknál eltöltesz egy-két hetet… – kaptam az e-mailt.
S ennek köszönhetően vagyok itt Sydneyben, és voltam már Melbourne-ben meg Morwellben és Moe-ban is… Éppen ezzel a kis városkával kezdeném, mert hatalmas szívű, de átlagos tehetséggel megáldott labdarúgóról fogok egyet-mást elmesélni. Manny a keresztneve, görög eredetű a család. Véletlen botlottam bele. De van-e egyáltalán véletlen az ember életében? Éppen klub nélkül voltam, szétszedvén a „babaruhát” a legnagyobb melbourne-i klubbal, tehát nem lepett meg, hogy egy másodosztályú klub elnöke megkeresett azzal a kérelemmel, hogy segítsem ki őket, mert utolsók voltak a bajnokság felénél. Volt négy-öt hét szünet, tehát volt elég időm arra, hogy összerázzam a csapatot. Így vállaltam a rizikót. Nekirugaszkodtam, s egyetlen edzés után a legjobban fizetett játékosoknak megköszöntem, hogy velünk voltak! Uraim, keressenek maguknak más klubot! Majd felhoztam egy fél tucat fiatalt és a második csapat tagjait, s szokásom szerint elkezdtem „hajtani” a 24-es keretet. Hogy ne húzzam a sztorit: a hátralevő tizenöt meccset mind megnyertünk…
Erre Morwellből jött az SOS
Alig lett vége a II. ligás bajnokságnak, a Morwell Falcons I. ligás csapatának az elnöke keresett fel ugyanazzal a kéréssel, hogy „bajban vagyunk, mentőövre van szükségünk”! Itt is a bajnokság második része előtt állt a csapat. Majdnem ugyanazt tettem a gárdával, mint a fent említettel, azzal a különbséggel, hogy amikor kiszórtam a túlfizetett és beképzelt nagy ászokat, tudtam, hogy kiket hozok helyettük! Ha valaki arra tett egy-két tízest a fogadóirodában, hogy a másodosztályban felkészített játékosokat fogom beépíteni ebbe a csapatba, akkor ördöge volt. Fél tucat ilyen feszített az első osztályban, amelyben ez a csapat volt a bajnokság második részének a meglepetése! Miért mondom mindezt el? Mert mindkét csapatban a már fent említett Manny volt a középhátvéd! És ennél a Mannynál voltam a múlt hét elején. A nagydarab, csupa szív játékos sosem kapott lehetőséget, éppen úgy, mint a bátyja, hogy játsszon a Falconsban, mert a skót edző nem bírta a görögöket. Nem akarom azt mondani, hogy én meg nem bírtam a skótokat, mert igenis voltak skót játékosaim a különböző klubokban, de azt nyugodtan elmondhatom, hogy nagyon tökfejű volt a skót, mert ez a két testvér igenis skótosan játszott. Minden beletettek minden meccsbe, sőt túlzásba is vitték az edzéseken. Manny azt is bebizonyította, hogy sokkal okosabb, mint a legjobb középpályás!
Milliomos, versenylovai vannak, a múlt héten győzött az egyik lova, ami 160 ezer dollárt hozott (igaz, „csak” 30%-ban az öve a ló, a többi a részvényeseké). A bátyja a lovak edzője, van belőlük vagy huszonvalahány. Egy étkezdét is tart a család… Nem kellett megolvasnom a székeket, föl van tüntetve, hogy 202. Aztán szép lassan megvették az étkezde bal, majd jobb oldalán levő házakat, majd a következőket – lakásokat fog építeni… Ugyanilyen céllal vett néhány ezer négyzetmétert egy tó partján… „Az emberek itt szeretik a tavakat és folyókat” – mondja mosolyogva…
Ahogy vezeti hatalmas japán kocsiját, az az érzésem, hogy repülőben vagyok, mert a fülében a fülhallgatók, a szája előtt meg mikrofon, és egy pillanatra sem szűnnek meg a hívások. A helyi lap szerkesztőjét akarta meggyőzni: „Az a város érdeke, hogy azon a bizonyos sarkon magasabb lakóépület legyen, mint most!” Majd azt kérdezik tőle, hogy fut-e az a bizonyos kanca, amely a múlt héten nyert, s milyen a sansza a győzelemre. Majd a kluborvosa: „Minimum két hétig nem szabad játszanod, mert baj van a térdeddel!” (Még ma is játszik egy negyedrangú bajnokságban, 5:0-ra nyertek…) „Nem voltam rossz, ugye?!” – kérdi. S csakugyan nem volt…
Melbourne-be mentünk találkozni egykori válogatott játékosaimmal. Mindent ő rendezett. Nem hinném, hogy bárkinek is mondana valamit a Petersen név, valamint Crino, Đolevski, Markovski, Duraković… Nekem azonban felelevenítették a kilencvenes évek emlékeit. Anglia, Brazília, Argentína, Jugoszlávia a pálya egyik oldalán, mi a másikon. Egy Magyarkanizsán született gyerek az ausztrál válogatott élén, és sikerrel játszani ezek ellen, talán igaz sem volt! Lehetséges volna, hogy ezt mind álmodom? A fent említett játékosok emlékei azt mondják, hogy nem volt álom.
Julia Gillard továbbra is príma miniszterelnök!
Napok óta megy a találgatás, hogy megbuktatják-e a miniszterelnöknőt! Nagyon sokan nem tettek volna rá semennyi pénzt sem, hogy marad! Érdekes, hogy minden ittlétem alkalmával kormányválság volt. Nem az ellenzék jóvoltából, hanem leginkább a munkáspártban dúló utcai verekedések miatt! Ezúttal is az egykori államelnök, Kevin Rudd akarta állítólag megbuktatni saját pártvezérét. Erre tették az emberek a kis pénzüket, mert ment a szavazatok adásvevése, ez mindig jó pénzt hozott. Most is abban reménykedtek, hogy változás lesz. S akkor kisült, hogy Rudd nem is akarja kihívni Gillard hölgyet, akinek minden lépését nemcsak politikailag kritizáljak, hanem neméhez kapcsolódva is. Közben mindenki azt állítja, hogy e hölgy igenis férfiasan állja a sarat, és nem riad vissza a mindenféle kihívásoktól.
Érdekes, hogy Szerbiában sosincs egyetlen hölgy sem közel a „nagy székhez”.
Egyébként is úgy tűnik, hogy a szeptember 14-ére kitűzött választásokon a munkásoknak nincs semmilyen esélyük a győzelemre, mert a választók nincsenek megelégedve az ország vezetésével.
Milyen jó volna, ha ama másik országom ilyen szinten élne, legyen bárki a miniszterelnök…
