Nem mondom, hogy nincsenek (vagy voltak) nagyon sokan hasonló helyzetben, mint én, de nekem szerencsére bőven osztott a természet. Ugye nem létezik olyan újszülött, akinek ne lenne legalább két nagyanyja. Na, nekem csak egy volt, a másikat nagymamának szólítottuk. Gyerekkoromban ez nem tűnt különösnek, csak később kezdtem megérteni a különbséget. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy a vezetéknevemet viselő mamám valami hárpia volt, de amikor elmentünk hozzájuk, minden egyes esetben édesanyám elkezdte mondani a „mondanivalóját”… kezitcsókolomtól kezdve (valóban meg kellett csókolni a kezét) addig, hogy ne szólj bele a nagyok beszélgetésébe, ne rohangálj összevissza… ha kérsz valamit, ott legyen a kérem szépen stb. stb. Tehát ez ment a nagyanyámmal minden egyes alakalommal. Mivel a Vajda nagymamáméknál laktunk, és minden idősebb unoka nagymamának szólította azt a drága kis asszonykát, mi másnak szólíthattam én. Csak a jó ég tudja, hány gyereket szült az Esványnak, mármint az Istvánnak, én hatot ismertem, meg három nagynéném volt (kettő apáca, ami senkit nem lepett meg, hisz nagymamám nélkül el se kezdődhetett a hajnali mise!), a negyedik pedig édesanyám volt…
Harmincegyben a velünk lakó nagynénémnek lánya született… Majdnem egy évre rá belekotnyeleskedtem a női négyesbe. (A férfiak szinte egész évben valahol dolgoztak, mind szakemberek: kőműves, ács, a nagyapám nagyon feszített azzal, hogy ő lapozó! Ő csinálta a fürdőszobákat Kanizsán és a környéken. Legalábbis ezt hámoztam én ki a nagy dumákból.)
Szóval a hétköznapokat a következő társaságban éltem le: nagymamám, édesanyám (olyan nem létezett, hogy mama vagy anya stb.!), nagynéném, nővérem és nemsokára a húgom, húgocskám, ami attól függött, hogy mennyire volt megkülönböztetve az én káromra az idősebbektől!
Ugye aztán akarja az ember, vagy sem, felnő, ami velem is megtörtént egy bizonyos határig…Ezeregyszer mondták irigyeim, hogy: „jó neked, te most is játékkal keresed kenyered”!
És jött életem párja… egészen más miliőből: én testnevelő tanár voltam, neki irodalmat és nyelvészetet kellett volna tanítania, de nyomban újságíró lett. Született egy isteni kis aranyos lányunk… neki ma van három lánya (és egy fia), egynek egy még aranyosabb kislánya… Ő amikor azt mondja, hogy „nekem a nagytatám főzött leveskét”, akkor velem madarat lehetne fogatni. Az igazság kedvéért mondom csak el, hogy én minden héten főzöm marhahúsból a levest, mert a pulijainkat a húsával etetem. Ezt kis édes nem tudhatja még, mert nincs még hároméves sem.
S aztán jött a sydneyi „özönvíz”
Mi már meglehetősen itthon éreztük magunkat, amikor életpáromat hívta Újvidékről egy újságíró kollégája: A lányom és férje két kislánnyal érkezik Ausztráliába, úgy hiszem, Sydneybe, ha tudtok rajtuk segíteni…
Segítettünk, és a két kislányt már az első látásra unokáinknak fogadtam. Ültek az ölemben, és játszottam velük… Az én lányom, Marianna abban az időben egyetemista volt.
Néhány évre rá a nejem unta már a semmittevést, és a szerb lapnál kezdett dolgozni, ahol meg két fiatalasszonnyal ismerkedett meg. Az egyik egy montenegrói nő, aki egy itt felnőtt szerb férjjel élt, a másik egy macedón fiatalasszony, ugyancsak macedón férjjel. Nagyon gyorsan olyan viszonyt épített ki, amihez hasonlót otthon lehetetlen ezeregy okból kifolyólag… Ha van olvasóimnak egy kis gondolatolvasási tehetségük, akkor eltalálták, mindkét párnak két-két lánya van!
Tehát itt, ebben a földi paradicsomban – legalábbis ezeknek a családoknak sikerült kiépíteniük ezt a „földi valamit” nagyon ügyesen – nekem van három fogadott lányom és hat leányunokám, „magukkal hozván férjeiket, apjukat”! Mindenki dedulinak hív, ahogy azt Lena unokám tette ezelőtt húsz evvel…
Ebből a három családból két házaspár meglátogatott, amikor a kórházban voltam! Mondjak még valamit?
Hát csak annyit, amikor ezt a szöveget befejezem, indulok a reptérre, irány Belgrád… És végérvényes az elhatározásom, hogy minden héten felszállok egy távolsági buszra, és kiszállok a végállomáson… ott töltök egy napot, s aztán vissza Újvidékre, mindaddig, míg el nem érkezik 2014 szeptembere, amikorra meg vagyok híva ide és oda (egy-két ázsiai nagy szigetre): ide lányaimhoz, oda játékosaimhoz.
