A lelátókon 2:1-re győzött a Vojvodina. Állítólag többek között 78 busz vitte a nyolcezernyi kiábrándult szurkolót a döntőre, akik az utolsó percig mondták a magukét: „Győzelmet akarunk!” Persze mindezt már elcsépelték a sajtó emberei. Nekem csak „habot kell tennem a tortára”.
Kétezerig örömtáncot jártam volna egy ilyen kimenetelű kupadöntőnek. Aztán „megneveltek a történtek”, miután visszaköltöztünk a kenguruk országából. Olyannyi Vajdaság-ellenes van ebben a kis országban, hogy az ember akarva-akaratlan amazok ellen van, de nagyon! Volt egy szép valami ebben a döntőben: nem volt ott sem a fekete-fehér, de a piros-fehér gárda sem! Végre nem a már elcsépelt örökrangadó volt, tudja isten, hanyadszor…
Történelmet írt a két klub: az, amely győzött, először került a kupagyőztesek listájára. Tehát ez volt az a meccs, amelyre az edzőknek ki lett adva a parancs: „Tudod talán, hogy mit vár tőletek a nép, meg persze mi is a vezetőségben?!” És az edzők, szakvezetők, tanácsosok, játékoskufárok mondták ám a magukét: „Ezt vártuk egy emberöltőn keresztül… ennél jobb alkalmunk sosem lesz… most vagy soha… a sors is így akarata… ez a meccs mindenki árát megduplázza, ha külföldre akartok menni… persze ha győztök…” Mintha mindezt nem tudta volna még a legnagyobb bunkó focista is! A vak is láthatta, hogy mindkét csapat, de különösen a Vojvodina (duplán) idegesen játszott, túlfeszített volt. Az akarásnak pedig tudni való, hogy mi a vége. Persze mindkét edző először volt a „függöny előtt” a legnagyobb színházban, ahol diplomamunkáját kell megvédenie. Ez párharc volt, kilencven perc két felvonása után az egyik győzött, a másiknak a feje a porban hevert.
S a buszok végeláthatatlan sora elindulhatott vissza a tartományi fővárosba. Nem hinném, hogy Bata Buturovic hajlandó lett volna valamelyikben is kitenni magát a kérdések özönének, és inkább egyedül tette meg azt a vereség utáni, istentelenül hosszúra nyúlt utat. Igaz, nem ő játszott, hanem edzője (és játékosai), persze őt éppen ő választotta saját klánjából! Valószínűnek tartom, hogy máris visszaküldte szülőhelyére. Lévén ő egy nagyon szókimondó ember…
Sir Alex, nem csak kalapot emelek előtted!
Igen, nemcsak kalapot emelek előtted, hanem el is dobom azt az elméleti valamit, mert nincs olyan edző ebben a pillanatban, aki képes volna járni és bejárni azt az utat, melyet te tettél meg mindmáig. Tehát, erre a kalpagra nem formálhat senki sem semmilyen jogot! Teljesen tudatában vagyok annak, hogy számtalan cikk, fotó, tévéadás, netes oldal és egyéb foglalkozik elhatározásoddal, hogy: „Na, ebből a mannából aztán végleg elegem volt!”
Ezeregy oldalról fognak bemutatni, analizálni, értékelni és kritizálni is, mindenáron olyan adatokat felkutatni, amelyek érdekesek és egyediek – legalábbis a szerzők úgy gondolják. Majdnem biztos vagyok benne, hogy amit most mondok el rólad, azt mások aligha tudják, mert nagyon régen kettőnk között történt! Igaz, abban az időben még nem voltál a Manchester Unitedben, hanem „csak” a skót válogatottnak voltál váratlanul és hirtelen a szövetségi kapitánya. Mert Jock Stein négy héttel a meccs előtt egy szívroham következtében meghalt! Ez az a Stein, aki 1967-ben a Vojvodina ellen vezette a Celticet a BK-ban. Szerintem egy nagymellényes bunkó volt. Azt kérdezte tőlem telefonon (abban az időben másodedző voltam a Vojvodinában), hogy van-e a szállóban (fent, a várban) folyóvíz, amire én azt válaszoltam, hogy milyen színű fürdőszobát akar. Tanulmányoztam néhány meccsét, nagyon jó spúriuszom volt vele szemben, erre meghalt…
Skóciával és Fergusonnal 1985 októberében és novemberében néztünk farkasszemet a vb selejtezőjében. Jól tudták, hogy az ausztrál bajnokság leginkább kemény talajon, nem egészen szőnyegre emlékeztető pályákon folyik, így „térdig érő” vízben játszottuk az első meccset, melyet a cseh játékvezető becstelenül a kezükre játszott! Ferguson várta, hogy visszaütök! A melbourne-i Herraldban a következő nyilatkozata jelent meg: „Hallottuk, hogy Frank Arok visszafizet nekünk. Délben játszunk, a legnagyobb hőségben és göröngyös pályán” (igen, én úgy szerettem volna!)… Sajnos elárultak bennünket a mieink!!! Íme, mit mondott erről Ferguson: „A pálya isteni, olyan, mint a biliárdasztal, és frissen van öntözve is! Az este kellemes, hűvös…” Na kérem! Ennek ellenére agyonlőttük a kapufát, de gól nélkül végződött a meccs. Íme, mit mondott Alex a visszavágó után: „Az ausztrálok ragyogóan futballoztak, gratulálok nekik! Szerettem volna egy fokkal jobban játszani Mexikó előtt. Mondhatom, ha Spanyolországgal vagy Walesszel játszik Ausztrália a selejtezőben, most már úton volnának Mexikóba!”
Igen. Én úton voltam, de a csapat nem. Talán jobb lett volna, ha én sem?! És nem látom a magyar válogatott féltucatos golgotáját a szovjetek ellen?
Nole, Nole…
Nole, Nole mi bajod, miért nem akarsz szólni?! Jobban mondva, mi a fene ütött beléd, hogy „elszóltad” magad? Persze mindenki „megbotolhat”, hisz emberek vagyunk, nemde? Majdnem azt hittem, hogy nem száll a fejedbe a világelsőség, és maradsz az, akit bámultunk, hogy tizenéves korában milyen ragyogóan, felnőtt úriemberként viselkedik.
Hát, felnőttél, és évekig te voltál szinte egymagad, akire felnézhetett ez a szerencsétlen kis ország. Most sajnos le kell sütni a szemünket. Kár, nagyon, de nagyon kár…
